Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Bálint Péter: A metaforáról metaforikusan
Honti által „mitikus földrajznak" titulált fiktív térbe (melyben a szavak eredeti jelentése elhasználódik, ezért új metaforák kitalálására és asszociációs láncolatba helyezésére van szükség) a hiányt és a hiányból fakadó szenvedést, szükségletet kompenzálandó: más(ik) világot teremt. Egyet is érthetünk Ricoeurrel abban, hogy: „ha esetleg létezik is nem mitikus állapot, a nyelvnek nem metaforikus állapota semmiképpen sem lehetséges". Vagyis a metaforakeresés nem más, mint az eredeti, a tulajdonképpeni szó jelentésének (ami nem felel meg az írói intenciónak, nem elégíti ki a kifejezésvágyat), helyettesítése, pótlása egy (vagy éppen) sok kölcsönvett jelentésváltozattal, de egyáltalán nem biztos, hogy az értelemadás és értelemösz- szefüggés-teremtés révén célba is ér, és két távoli fogalmat, képet képes egyesíteni, viszont arra törekszik, hogy legalábbis közelítsen a végső, az örök felé. Ez a kimozdulás, haladás az értelem mozgása, az értelem „megragadó" működésének és egységesítő törekvésének bizonysága, de miként Tengelyi mondja a heideggeri „eksztázisokról", hogy azokhoz hozzátartozik a „kimozdulás »hová«-ja", ámbár a „felé" és a „hová" nem ugyanazt jelenti. A kimozdulás kettőssége, sőt ellentétes irányultsága a legtökéletesebben a napló (64) fragmentumában jelenik meg, ahol a művész és nyárspolgár közös nívójáról értekezik Szentkuthy. („A nyárspolgár igyekszik ezt a normalitást mind normálisabbá tenni, vagyis: rohan tárt karokkal a stilizálás, a művészet felé. A művész ellenben észreveszi, hogy a polgár imádott normalitása stilizált, irreális és elvontan konstruált valami, s ezért a polgárral ellentétes irányban rohan: el a művészettől valami egészen primitív élet, valóság és igazság felé. A polgár kimondott alkotó temperamentum: az ő „normalitása" nagyobb konstrukció, mint a kínai fal vagy a reimsi katedrális. A művész irtózik az alkotástól: ő a meglévő rég kész tények felé rohan, igyekszik azokhoz /virág, víz, Hold stb.t hasonlóvá lenni, amennyire lehet."). Ebben a diskurzusban mindenképpen figyelemre méltó, hogy Szentkuthy olyan fogalmakkal operál („elvontan konstruál", „stilizál"), amelyek a kortárs filozófia újraértelmezése alatt állnak; másfelől olyan szavakat is találunk a szövegben (mint a nyárspolgár, a művész, a kettő viszonya) amelyek a kortárs írók önállításában és etikai rendszerében gyakorta visszaköszön. A „felé", mint a hívás és az ígéret fenomenológiájából tudjuk, egyfajta válasz- kísérlet, feleletadási próbálkozás, másként szólva a Másik elvárásnak megfelelésre való akarat, mely inkább csak az értelem időbeli tökéletesedése, mintsem a megragadás bizonyossága. A „felé" éppen ezért folyamatos kísérletezés, nekirugaszkodás és újrakezdés, eltévelyedés és visszatérés a kezdethez, az úton levés bizonyos tapasztalatainak birtokában megújuló nekiveselkedés. Deleuze nem véletlenül hívja föl a figyelmünket: „a bergsoni fordulat: nem a jelentől tartunk a múlt felé, az észlelettől az emlék felé, hanem a múlttól e jelen, az emléktől az észlelet felé". Végső soron azt is tudjuk, hogy a valami „felé" haladás egyáltalán nem bizonyos, hogy célirányosan a legrövidebb úton haladás is egyben; a siker olykor a kerülő úton realizálható, emlékezzünk csak Proust milyen kerülő utakon jut haza nénikéi combray-i házához. Végezetül hadd hívjam föl a figyelmet arra, hogy a naplóbeli metaforák olvasása közben feltűnik a fiatalember állandó szorongása, bűntudata, amelyet olykor a lustaság, unalom, máskor a szexuális vágyakozás, fantáziálás, elfojtás, megint máskor a kikezdhetetlennek, sérthetetlennek hitt gondolatokkal, vallási 116
