Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Bálint Péter: A metaforáról metaforikusan

nem annak vagyunk-e tanúi, amit de Man a „grammatikai" és „retorikai" kérdéssel kapcsolatban állít, hogy amíg az első esetében a kérdés hasznavehetősége megkérdőjeleződik, mivel „még azt sem tudjuk hitelesen eldönteni, hogy a kérdés kérdez-e vagy sem", addig a „retorikai radikálisan felfüggeszti a logikát, és a referenciális eltévelyedés szédítő lehetőségeit nyitja meg." Szentkuthy látványosan él és él vissza a kétféle kérdezés lehetőségével. A grammatikai kérdésre néhány példa: „Nem ez-e a nyaralóhelyek legfőbb charme-ja: az ismerős ismeretlen?"; „Vegyük elő régi rutinpszichológiánkat, és fecsegjünk arról, hogy ez az »ártatlanság« rafináltabb volt, mint mások perverzitása?" A retorikai kérdésre is vegyünk néhány példát: „ELVALHAT-E valaha is a himnikus élet az analitikustól, elhihető-e, hogy van külön Proust és külön Pindaros?" ; „Születik-e valaki oly szűzen minden reggel, mint én, a szabadság ilyen gyötrő teljességében?"

Térjünk át a címben szereplő „egyetlen metafora" szószerkezet második tagjára: a „metafora" jelentésére! Azt kell mondanunk, hogy Szentkuthy osztja a kanti értelmezést, mely szerint a metafora „a fogalmi gondolkodást arra készteti, hogy többet gondolkodjék". Mi viszont, Szentkuthy metaforahasználata kapcsán osztjuk Arisztotelész Poétikában tett megállapítását: „ezt nem lehet másoktól eltanulni, ez a tehetség jele." Miben áll metaforateremtő tehetsége? A jelenségek közötti párhuzamosság és hasonlóság felismerésében; a metaforikus lelemény költőiségében; a helyettesítés és értelemadás érzékeltetésében; a lexémák birtoklásában és kon- textuális megjelenítésében; a „szimbólum valamiféle intellektualizált kép"-ként látta- tásában, a képtársításban és képlánc-megjelenítésben; a szónak önnön jelentésén túllendülését követően értelmes diskurzusba emelésében. A naplóírás során a metaforának kitüntetett szerepet szánás felveti a ricoeuri kérdést: „Egy hosszabb diskurzus keretei között vajon nem azért gondolkozunk el egy adott metaforán, mert az már önmagában is egy rövidebb diskurzusnak tekinthető?"

A metaforateremtés tökéletesen megfelel a fragmentális beszédmódnak; az eltérés, a csúsztatás révén az eredetit helyettesítő szóra találásnál hangsúlyosabbá válik a diskurzusalakzatban megnyilvánuló értelem: a tudataktus, mely nemcsak a tárgyra, de önmagára is reflektál. Szentkuthyról bátran elmondhatjuk, mint amit Husserlről vagy Hamvas Béláról elmondtak: írva gondolkodott. Ezért elsősorban nem is a következetesség, a változtathatatlanság, a felcserélhetetlenség az, amit feltétlenül elvárunk tőle, ami persze nem jelenti azt, hogy számonkérhetetlen volna. A szómetaforát fragmentummá, vagy éppenséggel a „miniatürizált költeményt" folytatásos metaforává átalakító, költői nyelvezetű prózafolyammá átlényegítő gondolkodásmódjának elevensége és a szólelemények átütő-megvilágító ereje az, ami gondolkodása eredetiségét, sajátlagos nyelvezetét létrehozza. Szentkuthy számára a metaforateremtés (ne feledjük, írói intenciójának is leginkább megfelelő megnyilatkozás: a miniatúra- és a portréfestés, mindkettő esetében pedig a részletekben tobzódás), egy-egy jelenségnek vagy történetnek olyasfajta elbeszélése parányi költeményben („poéme en miniature"-ben), melyben kibontakozhat a mondásnak az a jelentésbeli többlete, melyet szókincse kiterjesztésekor („szókomplexuma" kijelölésekor) a hasonlóság alapján elkülöníteni, kihasítani igyekszik magának egy virtuális nyelvi térből. (Megjegyezni kívánom, hogy a parányi költeményre az egyik legszebb példa a

114