Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Bálint Péter: A metaforáról metaforikusan
rális javat, kollektív tapasztalatot és egyéni élettöredéket jelen idejűvé tevő szándéka pontosan megegyezik a Honti-féle mesemondóéval: e szándék valójában szövegkonstituáló funkcióként jelenik meg a naplójában. Ámde a konstituálás nem egybe- vagy összemosás, Deleuze mondja a sok egyes, egymástól elkülön- böződő pillanatnyi kapcsán: „A végső rendszer emlékeztet minket arra, hogy az idő maga is többes számban értendő." Voltaképpen nemcsak az idő, de a találkozások és a tapasztalatok, az aporiák is többes számban, vagy a Kermode vizsgálta kerügmatikus nyelven mesélhetőek el, amennyiben: „Minden egyes találkozás tehát elmondhatatlan egyedi esemény, mely nem áll össze más időpillanatokkal együtt egy történetté. A bergsoni intuíció pillanatához hasonlóan csak magányos szikra." Lévinas értelmezésében a találkozások „magányos szikrák", melyek csakis egymástól függetlenül beszélhetők el. De vajon nem azért nem állnak-e össze egy történetté, mert Deleuze szerint maga az „emlékezet az aktualizáció során a jelen követelményeihez igazítja" a múlttá vált eseményt. De vajon nem azért nem állnak-e össze egy történetté a találkozások, mert Ricoeur szerint nem élettörténetünk, hanem élettörténeteink vannak? Ámbátor az „általában vett múlt" fogalmának bevezetése lehetővé teszi, hogy az emlékezetben a múlt a „régi jelen" és az „aktuális jelen" kettősségében jelenjen meg, s az egyik pillanat a másikat kiegészítse. Az írás (az elmondandó történet rögzítése) során egymást követő pillanatokban felmerülő/ elkülönböződő gondolatok, tapasztalatok sorrendje és tényszerű megmutatkozá- si módja egyaránt bizonytalan/bizonyíthatatlan (véri/fiable), mivel az emlékezet temporalitása és maga az emlékezés, mint felidézés, átírás, újbóli színre vivés hitelessége (az eredetit mímelő pótlékaként) is kétségeket vet föl. A múltbéli emlé- kek/élmények jelenné tevése, a jelenbeli érzésekkel/észlelésekkel egyeztetése: to-egzisztenciába állítása, s a különbözőségek megjelenítése a történetmondásnak és az (ön)elbeszélésnek folyamatosan túlcsorduló és/vagy az azonosságkeresés folytán körkörös jelleget kölcsönöz. Érdemes eszünkbe idézni azt, amit Ricoeur mond: „hamar észre kell vennünk, hogy a metaforáról nem-metaforikusan (azaz a kölcsönzés fogalmából következő értelemben) beszélni lehetetlenség; röviden, hogy a metafora definíciója körkörös". Az elbeszélt történetekben megnyilvánuló „én"-ek „folyton másnak és másnak, mégis mindig azonosíthatónak ígérkeznek"; de a különböző pillanatokban valamire visszatérés és látszólag ugyanannak az ismétlése Lévinas szerint nem eredményezi sem a tárgyi azonosságot, sem az én azonosságát a „meghirdető azonosításban". A naplóírás során gyakorta alkalmazott visszatérésben és ismétlésben megfigyelhető a múlttól eltávolodás és a jelenhez közelítés aktusa, a jövő ígéretéhez fordulás és másként előtűnés vágya: ami a jelen-lét móduszának meghatározásához vagy még inkább a lévinas-i „többes azonosságának" körül- és leírásához elengedhetetlennek tűnik. („Egyik pillanatban szeretném kérdéseim sorrendjében elmondani a dolgokat, architektonikusan felépítve, másik percben szavak és tények, élet és mű gyötrelmes idegenségét szeretném valami folyton olvadó-hullámzó lágy masszába gyűrni.") Szentkuthy naplóbejegyzésével szemben joggal feltehető kérdés, hogy a kérdések sorrendje logikailag felépített-e, avagy épp ellenkezőleg, a kérdések a lehető legimpresszionisztikusabban (értsd kiszámíthatatlanul) vetődnek föl, akár úgy is, hogy az egyik implikálja a másikat önmaga ellenében. Továbbmenve, 113
