Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Bálint Péter: A metaforáról metaforikusan

kísérlet ekként csakis a lévinas-i elnapoláshoz vezethet. Az elnapolás a létezők/dol- gok jelenvaló léte meghatározására tett kísérlet pillanatnyi kudarcának és a halállal szembesülést követő szorongásnak, elfojtásnak a következménye: a naplóíró minden egyes fragmentummal haladékot ad magának a „még ma” lehetetlenségét megtapasztalva. Mintegy abban bizakodik, hogy az ismétlés során eltérő kiindulásból, a sokféle fenoménnek az észlelés és fantáziálás (vagy éppen álmodás) révén való értelemadásból, a szavak eredeti jelentésének megváltoztatásából és a többletjelentéshez juttatásából (mely az átvitt nyelvnek poétikai minőséget kölcsönöz a diskurzusban), valamikor és végtére is „átfogóbb értelemösszefüggést" tud adni. Ez esetben az elnapolódás lehetővé teszi az észlelés és szemlélés terébe került fenomén és annak leírása nyomán születő metafora konstituálódásának vizsgálatát, emellett annak a tudatfolyamnak a reflexív vizsgálatát is, amelyik azt követi nyomon, hogy miként lehetséges a szubjektív és objektív tények megragadása és szavakkal történő kimondása, körülírása. Szentkuthy ezért mondja, hogy: „a hasonlatok az én apológiáim", másutt: „egy-egy izomból-születő automatikus metaforát mondtam", végül mindezt összegezve: „Az utóbbi időben számomra nincs irodalom, csak nyelv [...] itt az író is már mindenekelőtt csak nyelvet akar vagy csak nyelvet tud - persze egy ilyen csak-nyelv-nyelv már nem nyelv, hanem valami más." De vajon mi ez a másl Deleuze arról beszél, hogy: „Bergson a nyelvet is az emlékezethez hasonlóan elemziennek fényében azt mondhatjuk, hogy Szentkuthy az értelem megnyilatkozásait: az „agyonintellektualizált, agyonszenzualizált" mondatokat és színes/napfényes metaforákat, mint a „nyelv ontológiai fundamentumait" kezeli, ekként teremtve meg saját létértelmezését és stílusát.

Szentkuthy miközben vizsgálata tárgyává teszi a világot és a létegészt, a tudataktust és a hozzá tartozó tárgyat, s észleléseinek hangot igyekszik adni, maga is szembetalálkozik a „lehetséges" deleuze-i kettős értelmezésével: (1) ami megvalósul, (2) ami nem valósul meg, mindkettő a hasonlóság és korlátozás szabályainak felel meg. Az írás, a metaforateremtés, másként mondva: a szimbolikus képek láncolatának létrehozása sem adja meg annak a lehetőségét, hogy a lehetőség hasonlítson a valóságra, a szavakat ezért kell (mintegy szükségszerűségből) pótolni a képi jelekkel, magával a „rajzolással", amiként erről a 69-ik szekvenciában szó esik. „A rajzolás mint cselekedet tulajdonképpen a »cselekvés«, a tett színészi, emberi elemének bevitele a táj egyébként pszichologikus, irodalmi világába - egy bizonyos fokú dramatizálása a nem-drámainak." Szentkuthy e ponton kapcsolódik az ariszto- telészi mimézis és cselekmény értelmezéséhez.

A modernkori filozófia (elsősorban is Kant és Bergson nevéhez kötődő) egyik központi tematikája: a kanti „örök" és a bergsoni-bachelard-i „pillanat" megra- gadhatósága és szembeállítása, pontosabban az idő egészének a megragadhatat- lansága. Iróember számára az idő egyszerű felosztása múltra, jelenre és jövőre nemhogy nem kielégítő, de olyasfajta aporia, melyet az emlékezés révén a múlttá vált „valamiként" megjelenítésével, a valóság újra leírásával, a történetek pillanatnyi konfigurációjával és az időtapasztalat refigurációjával igyekszik „költői" módon föloldani. Célja ugyanis az eleven tapasztalatok, szerzett tudásforrások, saját élmények és „emlékmaradványok" múltból fel- és megidézése révén a jelenben való elmesélhetősége. Szentkuthy minden történelmi eseményt, kultu112