Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Bálint Péter: A metaforáról metaforikusan
kéthónapos távoliét abszolút megszűnés benyomását kelti, egy szempontból teljesen józan benyomás, és nem szentimentális nagyzolás, tudniillik mikor egy pillanatban az eltávozottra gondolok, és szeretném, hogy most itt legyen: ez abban a pillanatban abszolút lehetetlen. S az itthonhagyott ember nem kéthónapi időt érez leélendőnek, számára nincs is semmiféle időprobléma: számára a két hónap hossza milljó ilyen »abszolút« lehetetlenségek keresztmetszetéből áll: nem az a baj, hogy az eltávozott nincs itt, hanem hogy teljességgel lehetetlen, hogy itt legyen.") Hogy továbblépjünk, nemcsak az utazóról és utazásról, az el-távozásról és itt- maradásról, hanem a hétköznapi létben elfoglalt helyről, egy földrajzi vagy épített helyről, a külső és belső térről, a lakozásról és otthonról, a bensőségesség teréről értekezik a (35) szekvenciában. („A HELY, ahol vagyunk: ez a legfőbb metafizikum és praktikum, ettől a titokról nem tudok megszabadulni"). A fragmentumból kitűnik, hogy Szentkuthy a geometriai és földrajzi tér meghatározhatóságáról, poétikájáról gondolkozván megelőzi a huszadik század második felének egyik leghíresebb művét: Gaston Bachelard A tér poétikáját, mely csak 1957-ben jelenik meg franciául; az viszont sejthető, hogy Bachelard korai műveit ismerte írónk. 2. Fertőmének metaforikus megjelenítése Szentkuthy megismerésvágyának intencióját a napló címében: „az egyetlen metafora felé" szószerkezetben jeleníti meg számunkra. Ebből a metaforává vált címből, az egyetlen fenoménje (figyelembe véve a naplóban legalább ennyire hangsúlyos örök fenoménjét is, mely a scheleri „metafizikai könnyelműség" értelmében: az időtlenséget, az örökkévalóságot érinti), arra készteti az értelmezőt, hogy egyfelől a keresés, kiválasztás, kirekesztés, elkülönítés, elhatárolás, megkülönböztetés, másfelől az értelemadás, értelemösszefüggés-teremtés során a jelentésváltozás által többletjelentést nyert metaforák mérlegre tétele, asszociációs-analogikus-láncba állítása, poétikai-retorikai alakzatban megvilágítása szempontjából vegye górcső alá a szekvenciákba (mindösszesen 112-be) tördelt szövegrészeket. A plótinoszi „egyetlen" és a kanti „örök" az első pillanatban és a lehető legtermészetesebb módon lényegi összefüggést mutat; ennek az összetartozásnak a hátterében lappang mindkét fogalom ellentétpárja: az egyetlennek a sok, az öröknek pedig a soha. („A természet legtermészetibb stílusát s az ember legemberibb stílusát soha életében nem tudta volna egyetlen közös képben úgy összefoglalni, mint azt ez a mai álma tette [...].") Csakhogy mindkét szópár: az egyetlen-sok és az örök- soha külön-külön és egymásra vonatkozásában is, megragadhatatlan volta miatt, eleve túlcsordul a Szentkuthy által oly sokat emlegetett, és a naplójegyzetelése során a teremtő képzelettel szemben analitikus funkciót betöltő empirikus, matematikai, természettudományos gondolkodás határán. Ezért is írja Szentkuthy a mi szempontunkból talán legizgalmasabb (111) szekvenciában - melyben a nyelvről és metaforáról töpreng -, hogy: „a »sok« egyformán kísérleti talaja a realitásnak és mesebelinek". E citátumban megkülönböztetett figyelmet nyer a realitás és a mesebeli fogalma, annál az egyszerű oknál fogva is, hogy a napló egészében a precízió és álom folyamatának vizsgálatában, tudati tevékenységében, a dolgok no
