Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Bálint Péter: A metaforáról metaforikusan

szakadatlan intenzitásigény [...] és örök-torma-igény"; „[Én] alig vagyok, csak a világ énbennem s magamban nem magamat, hanem a világot szeretem, »én« csak fiktív ráma vagyok") Ez a „fiktív ráma" a világra irányuló tekintete és látása révén igyekszik magába fogadni, értelme terébe emelni, a véges ész által értelmezni a végtelent és a heideggeri halálhoz viszonyuló létet. Husserl megkülönbözteti a „saját szféra" és „idegen szféra" világát, mely egy-egy én: a saját és az idegen látását tételezi, mely látások összefonódnak, és egy közös világot hoznak létre. Merleau- Pontynál olvassuk: „a más számomra nem egy más, hanem általában a nem-én, egy olyan bíró, aki elítél vagy felment, és akin kívül nem is feltételezek ennek az egynek az ítéletével szemben felhozható más bírókat." Szentkuthy, aki maga is bíróként, ítélőképességgel és erkölcsi tudattal bíró lényként értelmezi saját maga számára a másikat (leginkább a másik nem/sex egy képviselőjét), „halálraítélt helyzetnek" mondja azt a feszültséget, melyet az én és a másik feloldhatatlan elválasztottsága eredményez. („Minek az »én« - ez az őrültség, halálos luxusa a szubjektivitásnak? És minek a „szeretet" -ez a másik őrültség? A teljes beleveszettség a másik emberbe, a neménbe? Melyik a gyalázatosabb fikció: a láz által feltúrt ének énje, avagy a szerelem által odapredesztinált mások mása?") Ezen idézet tanúsága szerint Szentkuthy bár tájékozott volt az etika terén, elsősorban is a kanti morális törvények és a szabadság összefüggését illetően, nem ismerhette a Lévinas-féle reszponzív etikát, melynek a Másik iránt mindörökre szóló elköteleződés és végtelen felelősség az alapja, s amely feleletet ad: a kései olvasónak írónk kérdéseire. Ellenben csírájában (a fenti idézet is erről tanúskodik) felvetődik a marioni erotikus redukció alapkérdése: „szeret-e engem valaki más is rajtam/magamon kívül?", mely kérdés a gondolkodó ego önmaga elgondolását és a másik lény róla való gondolkodását a szeretet vagy a gyűlölet függvényében válaszolható meg.

Szentkuthy előtt az egyik legégetőbb és intenzív feleletadásra sürgető kérdésként vetődik föl a (86) szekvenciában: az „itthonmaradó" ittléte és az utazó (az otthonról, az ittlétből eltávolodó „misztikus űrként" fölfogott nem itt lévő) hiánya milyen viszonyban áll egymással? miképpen tudom elgondolni, kifejezni, megjeleníteni az ittlétet, mint jelenlétet és a másholt, mint az „itt" hiányát? A kérdés megválaszolásában - igaz, évtizedekkel később - Jean-Luc Marion siet segítségünkre Az erotikus fenomén kötetében: „Bármely »ott« nem cserélhető fel egy tetszőleges »itt«-té; most először válik egy adott hely számomra felcserélhetetlenné, rögzítetté, vagy ha úgy tetszik, »természetessé«." Továbbá kérdésként tételeződik az is, hogy miként tudom áthidalni a látás számára adott és az emlékezetből felelevenített álkép távolságát? sikerül-e összekötnöm a saját időfolyamomat a máshol lévő másik, a távollévő saját időfolyamával, amelyik sohasem lehet az enyém? Szentkuthy noha a szubjektivitás „halálos luxusáról" szólt, de éppen az utazóról és a nem itt levőről töprengve szembesül azzal a ténnyel, hogy a Másik nem csak érzelmi-értelmi függésben tart, kínlódva vágyik utánam, de a felé irányuló vágyamat is folyton felkelti, ösztökéli és ébren tartja. Ez a vágy pillanatnyilag, egy bizonyos időre elfojtható, de mindörökre kielégíthetetlen és megszüntethe- tetlen marad: ezért nem csekély feszültség és neurózis forrása. A Másik hiánya és az iránta ébredő vágy, mint ami kínokat okoz, Szentkuthy számára értelmetlennek tűnnek, noha egyszerűen megindokolhatónak véli őket. („Az, hogy egy »prózai«

109