Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Bálint Péter: A metaforáról metaforikusan

rehányó szemérmetlen szemrehányást imitáló játéka miatt, hogy tudniillik olyasmit hányt a szememre, amit nálamnál is „bűnösebb" módon követett el ő maga hajdanán, amikor velem egykorú volt. Nos, az irodalom „szakmájában létező" vagy laikus olvasótól egyaránt éveket, sőt évtizedeket követelő életművet végigolvasó számára feltűnik, hogy Szentkuthy fiatalkorától kezdve mily elszánt és vehemens érdeklődéssel, maga iránt inkább „bizalmatlanságra hajtással, mintsem elbizakodottsággal'' (Descartes) követi az antik, de még inkább a 19-20. század fordulóján megjelenő filozófusok (mint Hans Driesch [Philosophie des Organischen], Husserl, Bergson, Hartmann), esztéták (Goethe és Winckelmann), pszichológusok (Lombroso, Freud és Jung), mitológusok (Kerényi és Otto) és a természettudósok gondolatait. A fiatalember hetyke, olykor szemérmetlenül nyegle hangvételében veti a napló hófehér papírjára az efféle lila mondatokat: „Itt állok most a cselédhisztéria és Heidegger filozófiája [...] között", „Tér, idő, élet, betegség, morál: efféle filozofikus fogalmak élnek bennem." Olvasmányaiban (kiváltképpen is a naplóiban rögzített szövegértelmezéseiben) tételesen kimutathatók mindazon szellemi nyomok, melyeken lét- és önmegértése korai szakaszától fogva haladt (nem kis vargabetűvel előre), s haladási naplójában észleletei nyomot hagytak, mégpedig olyan nyomot, mely az egyszeri, a pillanatnyi észleltnél többet és mást is feltárnak előttünk, éppen a hasonlóság vagy a metaforikus helyettesítés révén. Mániákus könyvbúvárlása (amibe beletartozik a szótárak, lexikonok böngészése is) nem más, mint egyfelől a klasszikus filosz/író powys-i gesztusa, másfelől a másokkal, elsősorban is a „régiekkel" való társalgási vágyának ékes bizonyossága. Szentkuthy bátran állíthatta volna Descartes-tal együtt (noha egészen haláláig nem telt be a „régi könyvek olvasásával" és a képzeletbeli „utazással"), hogy: „[De] végül is úgy éreztem, hogy már elég időt fordítottam a régi nyelvekre, sőt a régi könyvek olvasására is, mind történeteikre, mind meséikre. Mert ha a régi századok embereivel társalgunk, ez majdnem olyan, mintha utaznánk." A velük való társalgás a velük ellenkezéstől (nekik e/Zen tmondástól) a velük egyetértés hangoztatásáig, a kételyek megfogalmazásától az idejemúlt fogalmak át- és újraértelmezéséig egészen tág teret enged a párbeszédnek, ami leginkább a fragmentumokban való megnyilatkozás formáját ölti, ez pedig a Montaigne-féle szobabölcseletre emlékeztet. Még akkor is releváns ennek az írói attitűdnek a vállalása, ha Szentkuthy (1.) Baudelaire-rel együtt vallja: „aki túlságosan elmerül a múltban, elveszti a jelenre való fogékonyságát", ahogy Paul de Man hangsúlyozza. (2.) Ha egyébként őt mint fiatal írót, a rá jellemző blazírtsággal, a „régi századok embereivel" folytatott virtuális társalgás helyett, a tortársak önelbeszélése izgatja mindenekfelett. A kortársak produktumában elsősorban is az ragadja magával, ami a saját érdeklődésével, ízlésével, egyszóval szellemi kitekintésével megegyezik, vagy rokonságot mutat. Maga fogalmazza ezt meg egy helyütt: „[...] egy író, akinek könyvek okozzák a legkevesebb örömöt. Miért? Az egészen jó könyveket elolvastam; az új irodalomtól meg annyira pontosan azt várom, amit én szeretnék megvalósítani, hogy természetes, hogy másnál nem találhatom meg."

Szögezzük le elöljáróban, hogy Szentkuthy naplója arról mindenképpen tanú- bizonyságot tesz, hogy első nagyregényén túljutott írónk - ahogy manapság szokás mondani - „naprakész" volt a filozófiában, az esztétikában, a természettudo105