Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Tóth László: Kelet-Európa s a személyes sors szegén
nevezte így a költő életpályájának utolsó szakaszában írt opusait), egyebek mellett az Űrlappal, az ítélettel, a Lódenkabát...-tál, tőlem pedig többek között a Levél kedvesének..., az Örökség, a Vers a költőről, a címadó Körön kívül, körön belül, a (Túl) bonyolítás, az És szólt Hermi..., s a Kis levél, illetve a Már mindig hangzott el. Az esthez Csíki László barátunk mondott személyes hangú, emléksoroló bevezetőt, magam pedig, a rendezvény vége felé, mintegy adalékként Dóczy műsorához, Csikinek ajánlott, s Szilágyi Domokos meg Hervay Gizella emlékét is megidéző Úgy néznének ránk... című, az Elet és Irodalom címoldalán nem sokkal korábban megjelent versemet olvastam fel. Hogy Dóczy fejében mi motoszkált, amikor az én verseimet társította Gizkáéihoz, nem tudhatom; talán erős hazátlanság-élmé- nyünknek (mindketten Magyarországon születtünk, s gyermekkorunkban kerültünk egy másik országba, kisebbségi körülmények közé, majd felnőtt korunkban mindketten - ki ilyen, ki olyan okból - a visszatelepedés mellett döntöttünk), áttelepült-voltunknak volt köszönhető ez a párosítás, mindenesetre egyszerre volt megtisztelő is, hízelgő is számomra a választása. Péterrel ez időben elég sokat lógtunk együtt, lévén csupán néhány épülettömbnyire lakott akkori munkahelyemtől, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének Nyár utcai Kiállítási Gyűjteményétől, így hazafelé menet vagy hazulról jövet általában hozzánk is beugrott, ahonnan gyakran együtt húztunk el, hol jobbra, hol balra, de rendszerint valamely vendéglátóipari létesítménybe folyamatos világmegváltásunk kiteljesítése okán (nem, a rendszerváltásra akkor még aligha gondoltunk). Hervay Gizella választása Péter számára megelőző - és sikeres - Szilágyi Domokos-műsorának egyenes folytatása lehetett (bár személyesen talán már nem ismerhette Gizkát); rám gondolása pedig akkori barátságunkból is adódhatott, miként az is, hogy épp Csíki Lászlót kérte föl estje bevezetésére, akivel az időben szintén sok időt múlattunk el együtt. S hogy kerültünk - mi hárman: Csíki, Dóczy meg én, illetve Gizkával és Szisszel: öten - épp a Marx Károlyra (vagy akkoriban már Budapestinek hívták)? A válasz egyszerű. 1985-1986 táján, s aztán az évtized végéig a fővárosban s szerte Magyarországon nem kis részben épp az ahhoz hasonló — és az egyre erősödő ellenzékiség bástyáit jelentő alternatív értelmiségi és művészi közösségek, klubok, szabad- és repülőegyetemi összejöveteleit kiegészítő főiskolai és egyetemi műhelyek, fórumok biztosítottak egyfelől terepet a rendszerváltozáshoz elvezető folyamatokhoz, másfelől pedig nem keveset tettek a határon túli, kisebbségi sorsba szorult, illetve emigrációt választott magyarság életének, sorsának, megmaradásért folytatott küzdelmeinek és a magyar művelődés egészébe beillesztendő eredményeinek, értékeinek a hazai tudatosítása, a magyar kultúra egységének újbóli megteremtése, illetve helyreállítása érdekében, továbbá, harmadrészt, a közép-európaiság, az újbóli (közép-)európai kulturális integráció helyreállításáért, sorsközösség, Németh László-i „tejtestvériség" vállalásáért (nagyrészt az ő kezdeményezésükre és szervezésükben így léphettek fel Budapesten a lengyel, a cseh és a szlovák másként gondolkodás olyan idoljai, mint Ryszard Kapuscinski, Bohumil Hrabal, vagy éppen Lubomír Feldek). Mi sem természetesebb, ha Dóczytól a Szilágyi Domokos kényszerleszállásait is ők karolták fel (a szakkollégium 1981-ben tőle is kiadott egy kis kőnyomatost), s már B. Kiss Tamás kezdeményezéséből Hervay Gizella hirtelen halálára is kiadtak 100
