Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Tóth László: Kelet-Európa s a személyes sors szegén

fondíroztam el a „hazajöttünk-e a hazába?" dilemmája fölött. Versemben már a Házsongárdi temetőben Szisz (Szilágyi Domokos) oldalán végre otthonra lelt Hervay Gizellára is hivatkozom („a Házsongárdban Szisszel és Gizkával / beszélgetünk s a magunkban hordott halállal"). (Érdekesség, hogy ezzel a verssel kapcsolatban a nemkülönben tőlünk: Szepsiből Kassára, onnan Dunaszerdahelyre költözött, végül innen Magyarországra űződött Gecse Jolán úgy találta, az - feltehetően sokféle értelmezhetősége okán - még 1988-as Ady-műsorába is beleillik, amit aztán annak bemutatóján egyértelműen igazolni is tudott.) Mindez még az úgynevezett rendszerváltás előtt történt, amit Gizka már nem ér(hetet)t meg, mert akkorra már rég föladta, de - gondolom mostanában gyakran - ha nem így történik, ha lett volna ereje kitartani, vajon nyugodtabb s boldogabb lenne-e mindattól, ami 1989 után nyelte el, szippantotta magába az életünket?

De nem csak álmaimban keres fel sűrűn Hervay Gizella a halála óta is. Gyakran hallom őt azóta is, például, énekelni. Nem, nem álmomban, nem képzeletben. Valóságosan: hallani tisztán csengő hangját, amint megzengetve betölti a teret körülöttem, mintha valahonnan az egekből, valahonnan a kozmosz sötét hidegéből zúdulna le, átmelegítve, átlelkesítve mindent, ahova csak elhallatszik. Mert Hervay Gizella számára az ének, a dal, a népdal második anyanyelve - vagy talán az első? - volt, a prózánál lényegretörőbb beszédmód, a szavakba már nem fogható kifejezőeszköze. A legváratlanabb pillanatokban tudott rázendíteni, elemi erővel utat törő örömének engedelmeskedve, vagy csak mert valami kibírhatatlanul fojtogatta legbelül. Messze maradnék az igazságtól, ha csak annyit írnék: a dalban, a dallal lelke legmélye tört fel hozzánk s vált számunkra észlel- hetővé, érzékelhetővé, hallhatóvá. Inkább valami mélységesen transzcendentális kereste magának Gizka révén az egyedüli megjelenhetési formáját, mintha az üvegben valami érzékelhetetlen remegés futna végig, az ő énekhangján - ősi erdélyi népdalaiban - a megképződhetetlen képződött meg valahányszor, hogy az ember azt érezte: valamilyen megmagyarázhatatlan varázslat része lett. (Ezt is hallom tőle még ma is, igaz, a Disznótorba is beleírta, ebben a lúdbőröztető magyar beckettiádában is felzengeti: „Bánat, bánat, nehejz bánat, / Mért raktál szüvemre várat, / Raktál vóna a máséra, / Nálamnál gazdagabbéra. II Mikor a bút osztották vót, / Nekem az eleje jutott, / Nem igazságos ember vót, / Aki a bút osztotta vöt." Meg ez is fülemben zeng tőle: „Engem anyám megátkozott, / Mikor a világra hozott. / Azt az átkot mondta reám, / Ország, világ legyen tanyám. II Ott sem legyen megállásom, / Csipkebokor a szállásom, / Csipkebokor a szállásom, / Ott sem legyen megállásom.") Egyszer Dusza Istvánnal, a szigorú tollú publicistával és (színi)kritikussal - ő is hány esztendeje halott már?! - hallottam énekelni (valahol a szellemvilágban valószínűleg ezt a közös éneklésüket folytatják azóta is). Pistáról tudni kell, hogy - erősen dadogott. Ha kiegyensúlyozott, nyugodt, derűs volt - akkor is. S minél inkább elfogta az indulat vagy felizgatta valami, netán szorongás kerítette hatalmába valami kapcsán, annál inkább. Mihelyt azonban énekelni kezdett, a dadogása abbamaradt, folyékony hangon, messze zengőn szállt belőle felszabadultan a dal: mintha csak az éneklésben szabadult volna fel szorongásokkal, félelmekkel, kisebbrendűségi érzésekkel teli életéből, mintha abban nyerte volna el, illetve vissza magabiztosságát, az emberléthez nélkülözhetetlen biztonságérzetét. S

95