Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Tóth László: Kelet-Európa s a személyes sors szegén

ebben találkoztak ők ketten a dalban, ezt a szabadságot jelentette Gizka számára is a dalba merülés, a dalban megnyilatkozó lét.

Anyanyelve volt Hervay Gizellának a játék is. Ami verseinek komorló világát tekintve, akár hihetetlennek is tűnhet. Az ötven felé közeledve, borzalmas lelki gyötrelmektől, életének tragikus fordulataitól, hányattatásaitól szenvedve, talán senki nem tudott oly önfeledten - egy gyermek magába feledkezésével - játszani, mint ő. Aki látott bennünket a nyílt utcán ugrándozva, viháncolva, hülyéskedve Pesten vagy Dunaszerdahelyen, bizonyára bolondnak gondolt mindkettőnket, pedig csak a szertelen élet emelt fel magához ilyenkor bennünket, oly görcsösen óhajtott szabadságvágya nyert ilyenkor külső szemmel is látható kifejezést. Egyszer azért jött ki utánam meglepetésemre - s teljesen váratlanul - Budapesten a (Déli) pályaudvarra, mert előző este egy társaságban elpanaszoltam neki, hogy engem még soha nem búcsúztatott - könnyes zsebkendőjével integetve - induló vonatnál senki (akkor már bőszen ingáztam szülővárosom s Dunaszerdahely: addigi otthonom között). Utolsó pillanatban érkeztem én is, nem is volt nagyon időm nézelődni, s már fölszálltam a vonatra, de mielőtt végleg elhelyezkedtem volna, lehúztam az ablakot, és kitekintettem, hogy lássam: mikor indulunk. Ekkor vettem észre Gizkát, aki a peronon loholva jött valahonnan, s kétségbeesetten nézegetett be minden ablakon, hogy vajon melyik fülkében lehetek, amikor a pillantásunk találkozott egymással. „Már azt hittem, nem is integethetek neked", mondta megvidámodva, s valahonnan ruhája rejtekeiből hirtelen előkapott egy böhömnagy - később elárulta: kimondottan erre az alkalomra vásárolt - zsebkendőt, játszva meg-megtörölgette vele mintha könnyező szeme sarkát, s hosszan, teátrális mozdulatokkal integetett utánam, arcán leírhatatlanul pajkos-kislányos mosollyal, amíg csak vonatom el nem tűnt a szeme elől.

Hát tudtam én, hogy már nem sokáig bírja, hogy már nem sok időt tartogat számára életakarata, idegrendszere?

Ismeretségünk két-három esztendeje alatt rendszertelenül, alkalomszerűen, de viszonylag sokszor találkoztunk, más barátaimhoz képest meglehetősen sok időt töltöttünk egymás társaságában. „Nagyon sokat gondolok rátok, jó lenne sokat együtt lenni" - írta egyik levelében 1979 októberében, ami találkozásaink igényének kölcsönösségét is jelzi a részéről. Akkoriban az angyalian boszorkányos és boszorkányosán angyali Pálfy Margit (Elíz) Szilágyi Domokos- műsorával járta a (tágabb) hazát, és bevezetőivel még a legkisebb településen is missziónak tekintette egykori szerelmetes társa, férje, halott fia apja emlékének éltetését. Emlékszem, az 1970-es évek végén (?) - az 1980-asok elején? - micsoda megrázó, lelket felkavaró s lelket pátyolgató élménye volt sokunknak - az erdélyi Illyés Kinga Szilágyi Domokos-lemeze (már ő is megtért a Kényszerleszállás költője közelébe az árnyvilágba), mely nemzedékem egyik kultikus darabja lett (rövid időn belül el is tűnt a gyűjteményemből - valakinek kölcsönadhattam, s azóta sem került vissza hozzám, igaz, ha visszakerült volna, sem hallgathatnám már, lévén, hogy a lemezjátszómat, elköltözve tőlük, otthagytam a gyerekeimnél). Nos, Pálfy Margit Szilágyi Domokos-műsorának - nem tudom, készült-e hangfelvétel belőle — közvetlenül az övé szomszédságában van a helye emlékezetemben (illetve, gondolom, megint csak sokunk emlékezetében).

96