Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Tóth László: Kelet-Európa s a személyes sors szegén

ről ő még nem értesült, s a hír, mondanom sem kell, alaposan felkavarta. Hogy kicsit oldani próbáljam a feszültségét, az akkor már széltében-hosszában ismert, s a híres (hírhedt?) magyar konszolidáció kulturális politikájának nevezetes három t-jére is utaló szófordulatot várva tőle válaszul, megkérdeztem tőle, tudja-e, ismerősünk publikálási tilalmát „mi célból" rendelték el? De nem ismerte a szójátékos választ, s nézett rám kíváncsian: „Hát... A-czélból!", válaszoltam, mire ő, még mielőtt elnevette volna magát, már vágta is rá - szemében huncutkás mosollyal - villámgyorsan: „És mi erre mit csinálunk?" Persze, erre meg én nem tudtam a választ, hiszen a replikát ott helyben találta ki, s már nevetett is: „E-fehéredünk", mire nálam is leesett a tantusz, megértve az utalást az aczéli kultúrpolitika sokak szerint Moszkvából vezényelt csinovnyikjára, akit nem régi halála okán a mostani Népszabadság szerecsenmosdató tollnoka épp a minap menesztett róla írt nekrológjában, közel negyedszázaddal a rendszerváltás után, a szociáldemokrácia báránybőrébe bújtatva a proletár internacionalista egekbe. És ettől a pozsonyi útjától kezdve - egykeként is - szinte a nővéremnek: nénémasszonyomnak tekintettem Hervayt, s az életéből még hátralevő két-három esztendőben viszonylag sűrűn találkoztunk, s ha azt nem is tudhatom, hogy barátai mely körébe számíttattam nála, ami engem illet, rögtön emberi kapcsolataim legelső/legbelső köreiben jelölődött ki hely a számára. Azt sem tudhatom, verseimből mi az, amit ismert, s mi az, amit nem: köteteimet illetően én akkor még az 1977-es Átkelés később már egyre idegenebbnek érzett történelmi pátoszánál tartottam, bár a lapokban - eleinte ritkásabban, azután sűrűbben - kezdtek már megjelenni, Magyarországon is, végül 1983-as keletű Istentelen színjátékom létértelmező abszurdjai, groteszkiádái, fanyarkái, melyek viszont részben az ő Tőmondatokjának és Űrlapjának iróniában kicsapódó élményvilágához hajolnak egészen közel, részben pedig már javában íródó Lódenkcibát-verseivel is egybehangzanak.

Akárcsak négy-öt évvel később Varga Imréét, s Gizkáét majd egy évtizeddel követően az enyémet is, tulajdonképpen a hazakeresés kényszere is motiválhatta Hervay 1976-os magyarországi áttelepedését. Amit a kisebbségi léthelyzet mély, drámai erejű átélése is tovább erősített benne. Tény ugyanis, hogy hármunk közül benne élt a legerőteljesebben a hazatalálás, a honalapítás késztetése, aki már idézett öninterjújában is pengeélesen fogalmazott ezzel kapcsolatban: „Nem én - a sorsom talált ki valamit, amit sem itthon, sem otthon nem érthet igazán senki, csak az értheti meg, aki gyerekkora óta ingázik hazulról haza." Majd, hozzátéve: „Pozsonyban értettem meg azt, hogy a kisebbségi sors nem kisebbségi sors, hanem az egész magyarság létkérdése." Végül pedig, bizonyítékul barátunk-költőnk szinte ontologikus gyökerű létidegenségére: „Aki már három hazában hontalan, annak három szeme van. Az nem összeadja a barátságokat - az másképpen barátkozik." A hazaváltás azonban a légüres térben levés, a se itt, se ott, az idegenség, idegenbeli árvaság kínját, összes keservét is jelenti (jelentette?) az erre vállalkozó számára. Varga Imre a Kisebbségből kisebbségbe című sorsfaggató beszélgetéseivel számolt be minderről (csak sajnálható, hogy Hervay Gizellával már nem tudott erről interjút készíteni), barátunk egy sokáig kéziratban terjedő öninterjújában, ősszamizdatában összegezte ez idő táji életérzését, magam pedig az ugyancsak áttelepült Csíki László barátomnak ajánlott Úgy néznének ránk... című, 1987-es versemben mor94