Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Tóth László: Kelet-Európa s a személyes sors szegén

nyílt - s bizonyos értelemben kíméletlen - programként manifesztálódik: „Ez a könyv nem könyv. / Egyetlen lehetőségem immár, / hogy szabadságom megteremtsem, / s minden ízét megízleljem" (Előszó). Tragikumát viszont az adja, hogy itt már egyúttal a hitvesztés könyvét (is) írja („Nincs küldetésem, /Nem verem a dobot. /[...]/ nem elég a hitem"), itt már vérre megy a játék, „a létet kell kibírni" felismerése/döbbenete szervezi teljes nyíltsággal a világát. Árvaság, a gyermekkor hiánya, otthontalan- ság, hazátlanság - mindebből bőven kijutott neki életének kulcsszavai ezek. A sors az ógörög tragédiák bőségével, shakespeare-i leleménnyel mérte ki rá a megpróbáltatásokat; önmagában már az is hősi tett, az élni és életben maradni akarás csodája volt részéről, hogy majd negyvennyolc éven át bírta a folyamatos infernót, mely életként kijutott neki. Ez az infernó tárgyiasul az öt évvel későbbi, 1973-as Űrlapban is. De nemcsak tárgyiasul, tárgyilagosul is, a belülről megélt kívülnézetbe vált át, a bensőséges vallomás szenvtelen leírássá keményedik. Úgy beszél magáról, mintha űrlapot töltene ki, olyan távolságtartással szemléli magát, mintha kívülálló személyt nézne, úgy szemléli környezetét, mintha az egy másik világ lenne, mint amelyikben élnie adatott. Mégsem válik személytelenné, mégis megtartja érintettségét; a költészet javára lemond a költőiségről, kristályos mondat-, kép- és versszerkezetei kemények, hidegek, de nem engedik továbbugrani magukról a tekintetet, mérlegelésre késztetik az elmét. Mintha Hervay a Nemes Nagy Ágnes-i tárgyilagos személyesség szűrőjén eresztené át a maga pokoljárásának dantei tapasztalatait. Pedig az ő számára rendeltetett, s igazán kibírhatatlan, túlélhetetlen pokoli körei és bugyrai jórészt odébb vannak még; a költészete csúcsait jelentő, s őt egyszerre a 20. századi magyar költészet magasságaiba emelő négy könyve: a Zuhanások (1978), a Kettészelt madár (1978), a Száműzött szivárvány (1980) és a Lódenkabát Keleteurópa szegén (1983) még csak ezután, élete utolsó négy évében, illetve már a halála után jelenik meg. S egyáltalán, Hervay e köteteiben olvasható versei olyanok, mintha azokat már a halála után írta volna meg - annyira végső igazságokat mondanak ki, annyira megfellebbezhetetlenek. De vajon élete utolsó négy éve nem volt-e már csak látszat (s ezt ő maga is érezhette, hisz bizonyára nem véletlenül adta egyik, Szilágyi Domokosnak ajánlott ekkori versének a Lódenkabát... -ban a Te vagy az élő, én a holt címet), nem csupán érzékeink játéka hitette el velünk, hogy még köztünk él, nem csupán e versek elkerülhetetlensége mozgatta még tollat tartó kezét a papíron, nem csupán azért írattuk vele még négy évig a verseit, hogy a benne megtestesült eszmélet bennünk kiteljesedhessék?

Első személyes találkozásunkra Hervayval Pozsonyban, az Irodalmi Szemle szerkesztőségében került sor: Varga Imréhez jött 1979-ben (valamikor az év elején lehetett) - híreket hozott neki Imre áttelepülése ügyében (nekem akkor még álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy példájukat hamarosan én is követni fogom), neki intézett valamit Budapesten (persze, hogy Imre mit forgat a fejében, jóllehet egymással szemközt ültünk a redakcióbán, s egyébként is minden lehető időnket együtt töltöttük, akkor még sejtelmem sem volt, s csak később szólt a szándékáról, felfedve Hervay Gizella pozsonyi útjának okát is). S egy másik, ezúttal már közvetlenül vele kapcsolatos anekdotám is van ebből az időből. Valamely magyarországi írótársunk betiltása felől érdeklődtem tőle, ami93