Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Tóth László: Kelet-Európa s a személyes sors szegén

is, miért ne lenne jelentősége bárminek, ami Gizkával kapcsolatos?!), végzete a poklok szenvedéseinek újabb köreit nyitotta meg hirtelen lendülettel előtte: 1976 novemberi öngyilkossága után mintha sorsa életének következő megrázkódtatását is valamely antik görög tragédiába szánná illeszteni, 1977 márciusában meghalt a fia is: ottmaradt a bukaresti földrengés romjai alatt Dankanits Adámék lakásában... (Fiával még közösen csináltatott útlevélfényképet maguknak, úgy volt, hogy együtt települnek át a román fővárosból a magyarba. Aztán ő, előkészíteni új életüket, előrement, s fiának április 4-én kellett volna követnie őt. A Sors azonban másképp rendezte sorsukat: március 4-én Bukarestben mozogni kezdett a föld, 32 tömbház összedőlt, s az 1424 helybeli halálos áldozat egyike épp Kobak volt. Későbbi nevezetes, sokáig csak kéziratban, illetve szamizdatok formájában, egyetemi kőnyomatosok segítségével terjedhetett öninterjújában Hervay Gizella megvallja, hogy élete végéig nem fogja tudni megbocsátani magának, hogy akkor, márciusban nem hozta magával új hazájába a fiát is.) És innentől kezdve már elkeseredett haláltánc volt Hervay Gizella élete: búcsú, a reá maradt végső dolgok elrendezése, léttapasztalatainak eltökélt összefoglalása - öt évig bírta még. Ekkori könyveit már oratóriumként s rekviemként komponálja, de már - kötetcímeit kölcsönvéve - a Zuhanások emlékművei ezek, melyekben magát Száműzött szivárványnak, Kettészelt madárnak aposztrofálja (ez utóbbi kompozíciót közvetlenül is „Szilágyi Attila és Szilágyi Domokos emlékének" szentelte).

S mindehhez a magánéleti pokoljáráshoz, személyiségének kanyargó labirintusaiban való kóválygásához, „csupa-félelem, csupa-gátlás"-én)éhez még hozzájött a történeti-társadalmi meghatározottságok szorítása, hozzájöttek életén a „történelem mocskos ujjnyomainak" stigmái, Ceau§escu Romániájának s a kádári Magyarországnak lelket-szellemet gúzsba kötő kényszerei, fojtogató légköre, a kelet-közép-európai totalitarizmusok énjének teljességével átérzett és megszenvedett kalodája, mindent s mindenkit ellenőrzés és felügyelet alatt tartó, uniformizálni kívánó társadalmi-hatalmi tobzódása (a „már csak szemmel beszélgetünk, ha otthoniakkal találkozom" léttragikuma), az emberi lelket és személyiséget kiakasztott lódenkabátokba kényszerítő kollektív őrület. A metafora természetesen Hervay Gizelláé: a Lódenkabát Keleteurópa szegén című verséből (a lódenkabát korjellemző szerepet töltött be nála; kései egyfelvonásosa, magyar beckettiádája, abszurd danse macabre-ja, a Disznótor kellékkavalkádjában is ott látható a színpadkép nyitott ajtajú szekrényében). A kis vers, emblematikus jellege miatt, teljes egészében idekívánkozik:

Lódenkabát keleteurópa szegén

sorba mindnyájan belebújunk a közös esőben hull a szemét a szánkból hajunkból a rozsdás szegek arcunkról a vakolat fejünk felett összecserélhető lódenkabát az égen összecserélhető sorsok térképei

90