Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Tóth László: Kelet-Európa s a személyes sors szegén
Tóth László Kelet-Európa s a személyes sors szegén Futamok és rajzok Hervay Gizellához* A pozsonyi András-temetőben, nem messze a főbejárattól, jobbra, áll egy régi, még a múlt század első feléből származó sírkő, melyen már megkoptak a betűk: Gisela Hervay. A sír bizonyára valamelyik német - pozsonyi német, pressburgi - polgárhölgyet, polgárkisasszonyt takarja, akinek feltehetően ebben a gazdag múltú, egykori magyarországi városban volt az otthona, s akinek élettörténetét valószínűleg már rég teljesen elfedték a halála óta eltelt évtizedek. Nem tudom, amikor 1979-ben a „három hazában hontalan" - erdélyi - magyar költő, Hervay Gizella Pozsonyban járt, eljutott-e az András-temetőbe, s találkozott-e régmúltbeli névrokonának a múló időkkel dacoló síremlékével, mely újabb alkalmat adhatott volna neki eltöprengeni a végtelen élet metafizikai töltetű véletlenein, transzcendens tartományain. Mindenesetre biztosan különleges élményt jelentett volna számára, s még versre is ihlethette volna őt ez a szlovák fő városbeli „találkozás" valahai szellemelődjével, mely szervesen beleilleszkedhetett volna abba a történetbe, mellyé - összegyűjtött versei sajtó alá rendezője, majd monográfusa, Balázs Imre József szerint - a Hervay-költészet „írja magát... az olvasás folyamatában", hiszen költőnk versei „állandóan »kibeszélnek« önmagukból", számba véve „a környezet, a tudat és a test gyarapodásait, veszteségeit, egy helyszíni közvetítés pontosságával". De ugyanígy történetté, a magunk történetévé „írhatja magát", „személyessé vált képződménnyé" szervesülhet az olvasás folyamata is, melynek során az egymásra rajzolódó kép és képződmény együttesen rögzíti költő és olvasó találkozását, találkozásait - találkozásaimat Hervay Gizellával. Verseinek már nagyjából egy évtizede a birtokában voltam, amikor személyesen is megismertem őt. Tizenöt évvel volt idősebb nálam - mára, kettőnk közül, én vagyok az idősebb: tizenhét esztendővel immár. Akit tréfásan nénémasszonynak szólítottam egykor, annak a húgomasszony megszólítás dukál részemről most. O már az idők végeztéig negyvennyolc éves marad; megdöbbentő, ám addigi sorsából, életének folyásából - akármilyen kegyetlen is így leírni - szinte egyenesen következő, tisztán értelmezhető, s igazából senkit meg nem lepő, menekülésszerű halála óta harmincegy esztendő telt el az életemből. Ám még mindig sokat * Az Önarckép - másokban sorozatból. T. L. 88
