Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Tóth László: Kelet-Európa s a személyes sors szegén

beszélgetek vele, még mindig gyakran fordulok hozzá - a verseihez, könyveihez, és álmaimban ugyancsak sűrűn felkeres azóta is. Hírlik, több búcsúlevél-változatot is találtak utána (nem egyet összetépve) - az egyetlen lehetséges szövegvariánst keresve ezekkel is; mintha legutolsó művének szánta volna a közülük legérvényesebbet. Szintén Balázs Imre Józseftől, a róla írt monográfiájából emelem át ide a legtömörebbet: „Bocsánatot kérek mindenekért. Bűnömet az Isten ítélje meg. Hervay Gizella." Hervay Gizkának azonban nincs mit megbocsátanunk; Istennek nincs miért megítélnie őt. (És mi se ítélkezzünk Isten fölött a sorsáért, fogadjuk el mindkettőjüket a maguk tragikumával, tragikus heroizmusával együtt.) Hervay maga volt a megtestesült tisztaság, akinek egész életét ez a végzetes tisztaság árnyékolta be (így, nem tollbotlás, nem a számítógép billentyűzetének zavarodott nekilódulása e szópárosítás), ez kísérte-kísértette útján végig, s vezette elbukásból elbukásba. Akár jelképes is lehetne azonban, hogy utolsó, gyermekverseket tartalmazó, még életében előkészített, de már csak a halála utáni esztendőben, a tündökletes faliszőnyegszövő, Hajnal Gabriella színpompás rajzaival megjelent, erdőnéző, mezőjáró, négysorosai páros rímein szökellő, szökdécselő könyvének az Életfa címet adta.

Mintha valamelyik görög tragédiából lépett volna közénk; három életnek is elegendő lehetett volna mindaz a kín, mindaz a nekikeseredett küzdelem, mely neki élete nem egészen ötven esztendeje alatt kijutott. Tulajdonképpen egész életét az igazi otthon hiánya, a hontalanság határozta meg („...Túl sok csavargás volt / árvasággal egybekötve és / kevés volt az egy főre eső otthon" - olvasom most a Tőmondatok Űrlapjában). Hányattatásokkal kezdődött már a gyermekkora is, családjának a háborús viszonyok is okozta szétzilálódásával, gyermekévei vergődéseivel Makón, Budapesten, s „választott szülőföldjén": a Szilágyságban; még zárdába is beíratták, s amikor szökéssel való fenyegetőzésére édesapja elment érte a háborús fővárosba, hogy a legnagyobb bombázások, tüzérségi harcok közepette magával vigye őt, alig értek át a Margit hídon Budáról Pestre, amikor azt épp a hátuk mögött felrobbantották; aztán jöttek az ifjúkori ön- és énkeresés útjai és zsákutcái: Zilah, Kolozsvár és a román főváros gyújtotta reménysugarai és infer- nója, sérülékeny lelkének, érzékeny személyiségének kényszerpályái, rövid ideig, alig két-három esztendeig tartó, de annál meghatározóbb házassága Szilágyi Domokossal, a válás utáni kisebb-nagyobb, ám folyamatos pokoljárások, további életének ellehetetlenülése Romániában az 1960-1970-es években, Bukarestből Kolozsvárra való költözésének sikertelen kísérletei, a Magyarországra való áttele- ptilésének, Budapestre való, menekülésszerű futásának kálváriája volt férje, gyermekének: Attilának, azaz: Kobaknak az apja, Szilágyi Domonkos 1976 novemberi öngyilkossága után, akivel elváltak ugyan, de a kötelékek megmaradtak köztük, s halálát a saját halálaként élte meg... Hervay 1977 elejétől élt a magyar fővárosban (úgy tudom, a formális magyarázat szerint: kórházi kezelésre jött), s amikor már hinni kezdte: életében a megnyugvás, a révbe érés ideje jött el (állást kapott a Móra Kiadónál, emlékszem, második emelet, jobbra, utolsó ajtó, hiszen az emlékezet már csak ilyen, néha épp azt tartja meg - illetve azt is megtartja -, aminek valójában semmi jelentősége, de lehet, mindennek van valami jelentősége, s az emlékeink okosabbak nálunk, azt is tudják, amit mi már nem, különben

89