Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Tinkó Máté: Vera üzenete Borisznak

tudom szemlélni. A hivatkozott három szöveg legszorosabb kapcsolata is ebben áll: egy olyan markáns motívum- és diskurzusrendszer kiépítésében, amely a metaforákban gazdag, összetett idő- és térkezelésű szerkezeten és nyelven keresztül szólaltatja meg a legtöbbször ideológiai elvárásoknak megfelel(tet)ni kész személyeket. Különös eljárás ez: mert hogyan is őrizhetik meg a főhősök saját, legelemibb eredetiségüket, ha - kevés kivétellel - egytől egyig egy magasabb ügy nevében cselekszenek? Csak ha megtalálják azt a módot, amellyel demonstrálni képesek saját személyiségjegyeik utánozhatatlanságát. Az elbeszélő a szárazabb leíró részekhez viszonyítva látványos hangnembeli váltással érzékelteti ezt.

„Úgy képzelem, hogy húsz vagy harminc év múlva - nélküled talán megérem -, ha majd emlékezetembe idézlek, a vonásaid talán már elhomályosodtak, talán már el is felejtem arcodat, de hallani fogom lépteidet az ajtó mögött. Emlékeim között nincs egyetlen kép - első, legelső találkozásaink kivételével -, amelyen egyedül látnám magunkat; mindig füstben, beszélgető vagy kiabáló emberek között, gyűlésen vagy egy felvonuló menet sorai közt, legjobb esetben kávéházi asztal mellett, és soha nem hallom azt a megnyugtató csendet, amely két egymással élő ember köré szövi magát, és mint egy függöny, eltakarja őket. Éjjel, ha egyedül feküdtem az ágyban, néha az az eszeveszett gondolatom támadt, hogy a többiekkel együtt fogsz hazajönni s azok is, veled együtt ágyunkba fognak feküdni."

Déry ez idő tájt élénk érdeklődést mutat Proust és Kafka prózapoétikája iránt, e hatások talán a Befejezetlen mondatban érik el majd tetőpontjukat. Ugyanakkor már a levélrészletben is jól kivehető az érdeklődés az emlékezettechnika időstruktúrát fellazító, a színeken, ízeken és szagokon keresztül tájékozódó impresz- sziói iránt (az emlék, mely fogódzókat keres). Megállapítható, hogy amennyire eredetivé válnak Déry hősei a világ széles spektrumú meg- és átélésével, épp ebben az arányban válnak is ki abból a társadalmi világból, amelynek alkotórészei. Az érzékek kiterjesztése mindig egy felfokozott létállapottal jár együtt, de e tapasztalat felfokozottságánál fogva ugyanazzal a hirtelenséggel ágyaz meg a magánynak, mint amilyen hirtelenséggel az előbbi kép még mint önkéntelenül feltörő élményanyag, a tudat terébe furakodott.

„Odahaza, a padlón ülve úgy tetszett, megkönnyebbülés lesz emberek közt lennem, tíz perccel vagy húsz perccel közelebb a találkozáshoz, s mire odaértem, s az első jelről, a kicsapó füstszagról vagy a forgóajtó csikorgásáról megismertem, hogy mi vár rám, megismertem a tegnapi, tegnapelőtti, a hónapok óta ismétlődő esték testvérét, már legszívesebben visszafordultam volna, újra megkísérelni az egyedüllétet. A gondolat, hogy ki vagyok szolgáltatva az emberek részvevő érdeklődésének, hogy felelnem kell kérdéseikre, s hallgatnom biztatásaikat - mintha meztelenül ülnék közöttük, úgy éreztem magamat -, tűrhetetlen volt. Visszafordultam az ajtónál, s elkezdtem azokat a vég nélküli sétákat a bejárat előtt, ötven lépés előre, ötven lépés hátra, s minduntalan hátrafordulva, nehogy elmulasszalak, ha mögöttem jársz, s ahogy múlt az idő, egyre szűkítettem a kört, s néha szívdobogva az ablakhoz rohantam, amely az asztalunkra nyílt, hogy hátha észrevétlenül megjöttél, s aztán visszatérve még rövidebbre szabtam a fel-alá utat, már csak néhány türelmetlen lépést tettem előre s hátra, míg végül meg nem álltam a bejárat mellett, afal86