Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Háy János: Vádirat

ott ólálkodik a jelenünk körül, s ha nem szervezzük be az aktuális életünkbe, tudni sem lehet, milyen pillanatokban tolakodik elő.

Hölgyeim és uraim, vádat emelek, hisz ez a líra mentes mindenfajta morális alapvetéstől, számtalan helyzetben az embert cselekedeteiért nem felelős lénynek tünteti fel. A nyugatos hagyományt semmibe veszi. Nem, nem azért volt ez a feszültség a valahai mester és közötte, mert átpasszolta a menyasszonyát. Az a történet, ki tudja, hogy igaz-e? Hogy Tanner Ilonka (későbbi fedőnevén Török Sophie), a vádlott mennyasszonya volt, amikor is egy este Mihály átszólt a másik szobából, hogy de jó neked, Lőrinc. Miért, Mihály? Mert fiatal vagy és tehetséges, meg van egy olyan jó nőd, mint az Ilonka. Kell neked, Mihály? kérdezte a vádlott, mikor megérezte az öreg mester vágyakozását. Nekem adnád? Hát persze, mondta, Lőrinc. És mit kérsz érte, Lőrinc? Én már annyit kaptam tőled, Mihály, hogy nem kérek semmit. Semmit? Semmit, mondta Lőrinc, s hogy nem kell még az angol nyelvű Shelley-összes sem. A két költő így megalkudott a nőre, amely alkut a vádlott telefonon közölte az érintettel a következő szavakkal: kedves Ilonka, holnaptól a Mihálynak leszel a menyasszonya és Sophie-nak fognak hívni. Nem igaz, hogy ezen az érintett hölgy annyira megsértődött, hogy szította volna Babitsot a vádlott ellen. A magyar irodalomban, ami egy férfiközpontú irodalom, hogy nőket adtak vettek, ez természetes volt. Nem emiatt távolodtak el egymástól, hanem a gondolkodásmódjuk változása miatt. A vádlott boldogan megvált a nőtől, akit aszexuálisnak tartott, sőt frigidnek, ráadásul köztudott volt róla, hogy a saját neméhez vonzódik. Boldog volt, hogy megszabadult tőle, s hogy ő is adhatott valamit a mesternek, akiről meg senki nem tudta, hogy a klasz- szikus költészeten és az irodalmi hatalmon kívül még mihez vonzódik.

Én bírálója és barátja vagyok ennek az életműnek, s most, hölgyeim és uraim, kedves esküdtszék, önökön áll vagy bukik, hogy melyik serpenyőbe mennyi súly kerül. Hogy megbocsátják-e a Tücsökzene miatt a bombasztikus versek sorozatát, hogy megbocsátják-e néhány tökéletesre formált költemény miatt azokat, amelyekben nem működött a fegyelem, s a szöveg minden jó szándék ellenére locsogásba fullad. Hogy szemet hunynak afölött, hogy a vádlott el akarta tüntetni a múltját. Hogy megbocsátják-e vádlottunkban az esendőséget, amivel kiszolgál- tatódott a század eszmerendszereinek, az ösztönerőnek, hogy végül viszonylag fiatalon, mert 57 év, nem nagy idő, de akképp hajtsa le a fejét, mint lehajtja mindenki, akiben egyszer megszakad a lélegzet.

Jegyzet:

Többek szerint a tárgyaláson, amiről felvétel nem marad, az utolsó szó jogán a következő mondat hangzott el:

„Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven, és megbékélve mind együtt leszünk a földben."

71