Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Háy János: Vádirat

A vádlott életútja becsvágytörténet. E történettel párhuzamosan változik a versben beszélő én. Az énváltozás a kollektív szerepvállalástól a cselekvéstől való megfosztottságig, s tovább a retrospektív Tücsökzenében a cselekvés már nem számonkérhetőségéig tart. Mindez feketén-fehéren kiolvasható a kötetekből, s nem kell hozzá nagy fantázia, hogy ezt a változást összekössük a valós élet változásaival. S ha mindez kevés volna, számtalan egyéb dokumentum áll a rendelkezésünkre, hogy ezt bizonyítsuk. A vádlott, mint nárcisztikus lény, nem győzi dokumentálni önmagát. S ezek az írások (levelek, naplók, visszaemlékezések, önmagyarázatok) a védelem képviselőjének, Kabdebó Loránd ügyvéd úr áldozatkész munkájának köszönhetően mindenki számára hozzáférhetőek. Hihetetlen alapossággal számol be mindkét állandó nővel való kapcsolatáról, a velük való levelezésén keresztül az élete minden apró szegletébe beenged, s ami azokból nem derül ki, azt megírják a naplók. De mintha az öndokumentálásnak ez az alapossága is kevésnek bizonyult volna a vádlott számára, mert nem átallotta megírni minden költeményének keletkezési körülményeit és reáliahátterét (Vers és valóság). Soha ilyen dokumentum egy költő esetében sem állt a rendelkezésünkre. De kérdem én, szükséges ez a vád bizonyítására, kell nekünk tudni, hogy valójában milyen indítórugók jöttek számításba egy- egy vers keletkezésekor, kell nekünk azzal foglalkoznunk, hogy valójában mi történt, és ezt hogyan formálta, deformálta a költemény. Utalhatunk arra, hogy már az első kötet első versének első sora is hazugság, mert még véletlenül sem bottal és öreg kutyájával indult el hazulról, s ezt a vádlott gond nélkül bevallja. De ez, hölgyeim és uraim, számunkra érdektelen, csak szemfényvesztés, egy tudományos dolgozat alapanyaga, ahol a doktori iskolába járó szerző a valóság és a mű lehetséges összefüggéseit elemzi. Nekünk erre nincs szükségünk. Mi azt tekintjük valóságnak, ami a műveken belül valóságként megjelenik. A műveken belül, amelyek közül több is két változatban létezik. A vádlott ugyanis első négy kötetét akkurátusán átkalapálta. Azt gondolta, ha kiirtja korábbi avantgárd hevületét, s a későbbi neoklasszicista látásmód szerint alakítja a verseket, ez a kis kacérkodás az avantgárddal (s persze, ezzel párhuzamosan a baloldallal) elfelejtődik. De nem felejtődik el, s ráadásul, mi lett a végeredmény: az új szövegek olyanok, mintha egy jó verset egy dilettáns költő lefordította volna, minden originális kép ki lett irtva, s helyükbe olyan suta neutrális sorok kerültek, amelyek akár egy gyilkos tőr, szíven döfik a verset. „Én is elpihentem / s a föld és a fű íze szivárgott ereimbe", hangzik az eredeti költeményben, s kaptunk helyette egy ilyet: „Lepihentem én is / s a föld, s a fű íze ereimbe ivódott". Korrekt, mondhatnánk, ahogyan a jobban sikerült menzai ebédre szoktuk. Néhol az eredeti látványos képet a korrekció egyenesen képzavarba futtatja. „Hol a sasok kusza / ágakból összehordott fészkei körűi / meredő szirtekről lefut a görgeteg / vízvájta medre. Az új változat: ahonnan a sasok / ágbog-fészke körűi égbeacsarkodó / szirtek tornyaiból lefut a görgeteg / vízvájta medre". El tud valaki képzelni toronyból lefutó vízvájta medret, s akkor az égbe acsarkodóról már ne is beszéljünk. Hogyan is lehetne a későbbi énünkből visszahelyezkedni abba, ahol akkor voltunk, mikor fiatalkori verseink, gondolataink születtek. A vádlott kudarcra ítélt vállalkozása, hogy a múltat eltörölje, hasztalan volt. A múlt, mint minden egyéb részlete az életnek,

70