Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Háy János: Vádirat
tek volna, s ha valaki megkapargatja a jelentést, mint tette e sorok írója egy-egy orosz és angol vers kapcsán, láthatóvá válik, hogy a vádlott a jelentés terén sem maszatolt. S ez mindhiába, a németországi látványos tömegmegmozdulások, az erőfitogtatás, a vezér nagyívű világmegoldása elkápráztatta. Vagy csak arról volt szó, hogy végre a becsvágy kiélhette magát az állami szintű elismerésben. Mert a korabeli kurzus nemegyszer megveregette vádlottunk vállát, s bár ő nem tehetett róla, hogy a Vezér című 28-as (de 38-ban a szerző által újra leporolt) versét egy nyilas lap lehozta, de mégsem tekinthető véletlennek ez a közlés. Aki disznók közé keveredik, ne csodálkozzon, hogy megeszik a korpákok. S felesleges olyannal előhozakodni, mint tette egy korabeli interjúban, hogy „Én igenis az egyéni és öncélú művészet híve vagyok", s hogy „Az ábrázolás szabadsága nélkül nem lehet ábrázolni". Vagy amit a Bírákhoz és barátokhoz lapjain ír, hogy „én teljesen egyéni képlet voltam, s az leszek, amíg élek..." Igaz, mentségére legyen mondva, tevőlegesség nem köthető a nevéhez, s akiken tudott, segített. Vas István a háborús bűnökkel megvádolt költőnek levelet ír, hogy vele a legrosszabb időkben is milyen tisztességesen bánt, majd így folytatja: „Természetesen tudom, hogy van szellemi felelősség, s ilyen az is, hogy mindazt, ami történt, szellemi tekintélyeddel támogattad. De azt is tudom, az összes háborús bűnös között Te vagy az egyetlen, akinek művészete felülmúlja »bűnét«, s költészetedet szerencsére tisztán tudtad tartani minden politikai befolyással szemben." És, valljuk meg, szellemi tekintéllyel támogatni egy gyilkossá váló rezsimet, nem tekinthető bocsánatos bűnnek. A háború utáni perbe fogása nem az ellenségek és az irigyek rosszindulatának következménye, mint azt a vádlott hinni szerette volna, hanem a fertőbe való besüppedésnek. Mert, hogy a valahai mester szavait idézzük: „bűnösök közt cinkos, aki néma", s persze, több a cinkosnál az, aki még hallgatni sem tudott, mint a fent nevezett vádlott. De hiába olvassák a szemére a bűneit, hogy a romlás szekerét tolta diadalmasan, ő megbánást nem tanúsít, sőt, még neki áll feljebb, s haragszik a világra, hogy ilyen rosszindulatú vele. Semmilyen felelősséget nem hajlandó felvállalni. A Bírákhoz és barátokhoz címen megírt védőbeszéde nem más, mint apró részletekig kidolgozott önfelmentés. Ha nincs néhány akkor baloldali fiatal író (Somlyó György és Fodor József) s a nagy népi arcok (Illyés Gyula, Németh László) támogatása, vádlottunkra rázuhan a kor, s könnyen maga alá temeti. így azonban megjött a felmentés, kiírta sérelmeit az 1945-ös naplóban, s ezután már következhetett az új mű, a Tücsökzene. Ha belekezdünk a műbe, elsőként az tűnik fel, hogy milyen felhőtlen gondtalansággal szakad ki a verssorozat vádlottunkból, önfeledt mesélés indul, mintha mi sem történt volna, mintha nem lett volna rendőrségi előállítás, háborús bűnökkel való megvádolás, mintha ez az egész múlt elmúlt volna. Ez a napló tényleg gyógyír volt. S itt fel kell hívni a figyelmet arra az általános művészi attitűdre, hogy egy alkotót sem érdekli a morális tehertétel, magasról köp mindenféle erkölcsi elvre, egyetlen cél van: olyan kondícióba hozni önmagát, hogy az alkotás beindulhasson, s ez a vádlottnak sikerült. Amint önmaga számára megmagyarázta a világot, amint felmentette magát a vádak alól, s a társadalmi felmentés is megérkezett, elkezdi a tücsökmuzsikát. A vádlott, amúgy általában, akkor folyamodik naplóíráshoz, amikor az ihlet le van fojtva, amint azonban 67
