Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Háy János: Vádirat

párt válaszol), az igazság relativizálása. „Mert te ilyen vagy s ők olyanok / És neki az érdeke más I s az igazság lelki állapot / vagy megfogalmazás." (Az egy álmai). De a kötet még nem azonosul teljesen ezekkel a felvetésekkel, az irányadó gondolat: a világ mint szerves egység, amiben az anyagnak kitüntetett szerepe van (Materializmus), ahol az én egy lehet a többi én között, és mindenképpen része a teljességnek, ahol a test a lélek szövetségese, otthont adó haza, ami végső helyzetben is fenntartja a működést (Testem). Itt még hisz a belső szabadságban bármennyire is rabláncra ver a külvilág (A belső végtelen). A Körúti éjszaka expresszív képei még egyszer, utoljára, a hajdani társadalmi érzékenységet aktivizálja.

A teljes váltást a versek terén a Különbéke hozza, az a kötet, amiben a Lód versektől, a gyerekszobaverseken át, a címadó költeményig talán a legtöbb népszerű vers van. Itt jut diadalra az ember utálatára és megvetésére épülő tónus, cinikus idegenkedés, ami egészen a Tücsökzenéig megmarad. Az önsajnálat és a világfájdalom hangja, állandósuló sötét színezékkel. Az öngyilkosság olyan természetes eleme a verseknek, mint másnak a napi fogmosás. A régi témák vetődnek fel, kiszolgáltatottság, elmúlás, idő, szerelmi kínlódás, de minden népszerűségük ellenére a szövegek nem mélyítenek. Gondolatilag és megformáltságban inkább maradnak a megszokottnál vagy a perfekt kellemességnél. Az időről, hogy egy példát hozzak, csak az elmúlás fölötti sajnálkozás jut eszébe (lásd pl. a Monológ a sötétben című verset). A gondolati toporgással párhuzamosan a szövegek egyre hosszabbak lesznek, egyre több felesleges hordalékanyag kerül beléjük, amelyek jelenlétét nem a tartalom, csak a ritmus, a rím, és a költőies megfogalmazás, a nyelvi dizájn indokolja. A versek szereplője sodródó, kiszolgáltatott alak, olyan figura, aki a társadalom börtönébe van zárva, se szeri, se száma a magányra és a rabságra való hivatkozásnak. A vádlott megvonja a cselekvés lehetőségét hősétől, s ezzel egy ritmusban megszünteti az egyéni cselekedetek morális felelősségét. Mintha arra akarna magyarázatot adni, hogy vajon ő miért is sodródik egyre inkább a jobboldal felé, miért nyűgöződik le a nagy német attrakcióktól, miért traktálja barátait, főként a zsidó barátait azzal, hogy a zsidóság kiirtása történelmileg elkerülhetetlen, s hogy ez persze rettenetes, de így igaz, meg a barátait ő külön-külön mennyire sajnálja ezért. Rettenetes, de így igaz, vádlottunk még akkor is ezt szajkózza, amikor már a leghülyébbek is rájöttek, hogy a fasizmus nem gyógyír a megrendült modern társadalmak válságára. Annak a kultúrának a pusztulását és végjátékát zengi, amitől olyannyira le volt nyűgözve, aminek közvetítésében, mint fordító maga is tevékenyen részt vett. Mondhatni a legpazarabb volt azok közül, akik akkortájt fordítottak. Ha valaki előveszi a Baudelaire A romlás virágai kötetet, rögvest látja, hogy Tóth Árpád szinte olvashatatlan a modorosság miatt, Babitsban örökösen érződik az erőlködés, s még Kosztolányi is olyan, hogy kellemkedés itt is, ott is, ám a vádlott fordításai a mai napig fénylő csillagai maradtak a kötetnek, ahogyan a mai napig tündökölnek a Shakespeare-szonettek (az összest lefordítja) és más német és angol szerzők versei, köztük olyan pazar darabok, mint az Óda a nyugati szélhez (Shelley) vagy a Kubla kán (Coleridge). A fordításainak is, akárcsak a legjobb verseinek, a varázsa abból fakad, hogy szinte beszélt nyelvből épül ki a ritmika és a rímelés. Sehol egy töltelékszó, egy erőltetett rímzár. A sorok úgy bomlanak ki, mintha eredendően magyarul szülét66