Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Háy János: Vádirat
bevallása szerint huszonötig számolta, aztán már nem lehetett számon tartani őket), nőismerős mellett. A becsvágy a motorja az életének minden téren, hisz a trófeák örökös és mániákus gyűjtése, amiről a vádlott csak úgy vall, hogy a test akarata, hogy az löki a bűnbe, holott mindenki tudja, ez sem szól másról, mint a beteljesülést elérni nem tudó becsvágyról. 1900-ban született, amikor megindult a század, amikor megjelenik Freudtól az Alomfejtés és meghal Nietzsche. A vádlottat ekként már a születése is arra predesztinálja, hogy tökéletes rezonőre legyen a század gondolatainak. Mondjuk egy volt azok közül, aki seperc alatt lemérte a lázát a világnak, de a szokvány lázmérővel szemben, amely mint anyag teszi a dolgát, ő maga is lázba esett. A fiatal költő még baloldali lázadó. A tőke, a pénz ellensége, az igazság harcosa. Az első négy kötet hőse egy közösségi ember, akit megérintett a baloldali gondolat, az igazságosabb társadalmi rend lehetősége. A versén éppúgy működik, ahogy a vádlott maga is működött. Hívévé válik a baloldali eszmének, a Tanácsköztársaság alatt még hivatalt is vállal. Már hogyne vállalt volna, amikor példaképei és mentorai (Dienes László vagy épp Babits) ugyancsak belekeveredtek az új rendszer építésébe. S így aztán, a szerepvállalás kapcsán is, indokolhatóan felvetődik a karrierépítés gyanúja. Bár a négy kötetben hasonló a versben beszélő én attitűdje, tagadhatatlan, hogy van némi formálódás már ebben a nyitó anyagban is. Az első kötet (Föld, erdő, Isten) természet közeli, a világot és az ént egységben tekintő beszédmódja, s a mi-tudat a Kalibánban már prófétikus hangra vált, de ez a prófétai hang is még egy erős civilizációkritikában teljesedik ki. A Sátán műremekei, talán a leginkább társadalomkritikus könyv. A lírai hős az együttérző és az igazságosztó szerepében tetszeleg. „Legyen a költő hasznos akarat, / az isten nyelve, az igazság / helytartója" (A költő és a földiek). A kritika mindenekelőtt a pénznek és a pénz embereinek szól, a célok és hasznok megszállottainak (Üzlet, revolver, csönd, Nincs pénz és enni kell). Bár néhol az az érzése az olvasónak, hogy a pénzvilág mély gyűlölete és megvetése a „nekünk nincs pénzünk, de boldogabbak vagyunk" attitűdből fakad, ebből a más hasonló álságos mondatokkal fedett irigységből. Mintha épp ebben és épp itt volna megfogható először az életművet leginkább legyengítő elem: a privát sérelmek beszüremkedése a versekbe. Ott válik kérdésessé a megszólalás, ahol a verseken áthallatszik a személyes megbántottság, irigység és becsvágy. De mindezek ellenére a polgári társadalom sokszor vitriolos kritikája, a mások felé való nyitottság, a közös sors felvállalása az esélytelenekkel és esendőkkel ezekben a könyvekben kétségbevonhatatlan. Ugyanakkor az is tetten érhető, hogy kötetről kötetre lassan foszladozik a közösségi szerepvállalás, és a versben megszólaló én egyre inkább bújik a magány burkába. A hat év hallgatás és magány után megjelenő Te meg a világ, az ifjúkori kötetek legjobbika, épp ennek a változásnak a leglátványosabb megfogalmazása. A versek némi reflektivitással nyúlnak ehhez a figurához, még megalkotják az önmagába burkolózó hős ellenpontját is, még találunk helyet, ahonnét megszemlélhetjük működését. Persze tagadhatatlan, hogy már ebben a kötetben is megjelenik a később diadalra jutó önsajnálat, a tehetetlenség, az undor, a szenvedés, a pusztulás gondolata, a közösségi szerepvállalással való leszámolás (A 65
