Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin

Hölderlin verseiben a Föld, a bor és a közös érzés-értés („Gemeinsinn") és az együttlelkesülés Istene, attól függetlenül a lelkesülésé, hogy a lélek, mint az egyedi testű lények éltető ereje, halhatatlan-e vagy sem.

Ha ezt nem vesszük figyelembe, Hölderlin költészete nem lehet sem érthető, sem érezhető. Ugyanis az nem, hogy benne az érző-értő eleven testű emberek együttese lelkesülhet a Földön: lelkesülhetett, amikor az Istenek még a Földön jártak, és lelkesülhet akkor is, amikor már eltávoztak, vagyis az Isten-távol „szűkös idején" is. Ez a versben adott válasz a versben feltett kérdésre: „Mire jók a költők a szűkös időben" („Wozu Dichter in dürftiger Zeit") (I: 368). A válasz az, hogy révén az emberek kiszakadhatnak a mért idő állandóságából; extázisbán ki a szfázz'sból; egyénenként, de társakkal együtt, közösen, közösségben, ezért ha mámorosán is, éber, szellemi állapotban, éber mámorban.

Az éber mámor a költészeté, azé a költészeté, amelyik az utolsó földön járó Isten, vele a földön járó Istenek együttesének eltávozása után, az Isten-távol éjszakájában emlékezik rájuk, éber marad. Nemcsak a költőben, hanem költeményeiben, azok olvasóiban, tehát azokban a szintén éberekben, akik emlékezni és az Istenek visszatérésében hinni, reménykedni, és emlékező reményükkel a visz- szatérésért lelkesülni, és így küzdeni képesek. Ezt a költészetet az ókori görög és az újkori keresztény világ egységének, egyesültségének hite és víziója jellemzi, de olyané, ami nem szintézisben látja, gondolja-érzi, éli meg az egységet, hiszen az Isten-távol állapotában, éjszakában nem nappal: szükségképpen a kettő különbségében és különböződésében, differenciálódásában. Ezt itt most az eddigiek és a következők összefoglalásaként mondom. A közös magány egyszerre tragikus és tragikusságán - azt nem feledve - túllépő költészet Hölderliné. Megismétlem, engem leginkább Kierkegaardnak arra a gondolatára és meggyőződésére emlékeztet, hogy Krisztusban úgy kell hinni, ahogyan akkor hittek benne, amikor még „inkognitóban" járt közöttük a földön. Csak Kierkegaard ezzel a magukat hívőnek gondolok hipokrízisét ostorozta, és anélkül, hogy a görögségre, a görög szellemiségre, és ezért Krisztusra, mint az utoljára távozó Istenre gondolt volna.

Hölderlin egyik nagy versének címe Kenyér és bor („Brod und Wein"), ami az Utolsó Vacsorára, az ott ivott borra és a búcsúra, az utolsó földön járó Isten, Krisztus távozására utal. Arra az estére, ami Hölderlin verseiben különbözik az éjszakától. Az éjszaka, amiben Dionüszosz vonul kíséretével tájról tájra, „maga fennáll, örökletesen, és a legszabadabb szellemben", „szent a bolyongók számára", engedi, hogy „számunkra a sötétben legyen valami fogódzó", engedi „az áramló szót, hogy legyen, ahogyan a szeretők [vannak], szunnyadás nélkül és telibb kehellyel és bátrabb élet, szent emlékezet is, ébren maradás az éjszakában" (I: 374).

Dionüszosz, olvasható Hölderlin verseiben, nemcsak a bor Istene, a Föld Istene is, a Föld pedig az a hely, ahol összetartozik éjszaka és nappal, egyensúlyozzák egymást, akkor is, amikor az Istenek távol vannak, a sötétben, amikor a költők éjszakában-ébren emlékezetükben tartják a nappalt, az Istenek jelenlétét a földön, és jelezniük kell, hogy visszatérnek majd, és azt, hogy „beszélgetés vagyunk". A költészet ugyanis, írja egyik levelében fivérének, természete szerint nem játék, még ha az emberek annak tartják is, „mivel a játék szerény formájában jelentkezik". A hatása ezért lehet szórakozás - ennek német szava („Zerstreuung") szétszóró10