Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin

dást is jelent holott a költészet igazi természete szerint éppen az ellenkezője: révén-általa az ember összeszedi magát, az embereket pedig közelebb hozza egymáshoz. A költői mű az Istenek és az Emberek közös munkája, és róluk tanúskodik, ha sikerül (I: 267). Az Ember szót azért kezdtem itt nagybetűvel, mert szerinte az Istenek távollétének idején nincs emberség az emberek között. A játéknál csak azért egyesülnek, hogy mindenki megfeledkezzen magáról, és akkor egyiküknél jelentkezhet ki-ki saját és eleven különlegessége.

Hölderlin eszménye az olyan egész, amelyiknek a részei külön-külön sajátosak; individualitásuk jellegében eltérnek egymástól, és egymással annyiban egyenrangúak, amennyiben, mint az Istenek, csak együttesükben létezhetnek egészként. Jelszava volt a hérakleitoszi „egy és mind" (

hen kai pan), ennek német szava: „Alleinheit" kétértelmű: „all-einheit" és „allein-heit", az előbbi „mindegység", az utóbbi „egyedüliség". A Kenyér és bor versben mondja például, hogy „mindig van egy mérték, amelyik mindenki számára közös, de minden egyes számára sajátságosán adott, ezért mindenki megy és jön, ahova képes" (I: 375). Erre szimbólum számára, hogy a folyók mind mások-mások, de egyaránt az óceánba folynak és onnan vissza. A víz - nála is, mint Hegelnél, de másként - a szellem szimbóluma. Gondolni lehet ezért arra is, hogy a bor, aminek Dionüszosz az Istene, olyan víz, ami a szőlőben a földből ered, az ízesíti és a napfény érleli. Inni lehet az éjszakában.

És ha már szóba került a nap és a nappal fénye, hadd említsem itt meg, köz- bevetőleg, de nem mellékesen, hogy Hölderlinnél az Istenek fölött Aithér van, a fénylő felső levegőég, nem az a levegő, amit az emberek a földön lélegeznek. Az Aithér épp úgy nem személy-, illetve istennév, mint az Atya: nincs neve, ahogyan ezt Hölderlin mondja, és gyakran így is aposztrofálja. Azt nem mondja viszont, amit nyilván tudott, hogy az Aithér - éter - a görögök Hésziodosznál olvasható mítoszai szerint Erebosz, az ősi sötétség, és Nüx, az éjszaka gyermeke, azok pedig a Khaoszból születtek, ami maga is őssötétség volt és rendezetlen. Ez is azt példázza, hogy más a sötétség, mint az éjszaka; ahogyan az este, az idő estéje, az Utolsó Vacsoráé, más, mint az éjszaka. Amikor Hölderlin Dionüszoszt/Bacchust az éjszakával párosította, akkor ennek az ősinek a földi jelentkezésével; az pedig egyértelmű, hogy a fénylő Aithér, az Atya, nála maga a (fénylő) szellem, tehát nem valami tulajdonság szelleme, és Krisztus ennek az Atyának a fia (úgy testvére Hérakleitosznak és Bacchusnak).

Zeusz a villámlás Istene, Hölderlin költeményeiben is a villámok ura, de nem főisten, illetve nem az Istenek fölötti Aithér, sőt egyfajta bitorló is. Kronosz fia (Kronion), aki apját a feneketlen mélybe taszította. A Természet és művészet, avagy Szaturnusz és Jupiter című versében - a cím Kronoszt és Zeuszt latin nevükön nevezi meg - Kronoszt az aranykor és a változatlan idő Istenének mondja, aki nem törvénykezett.3 A versben megszólaló költő pedig felszólítja Zeuszt, hogy adja át helyét az apjának: „És ha maradni akarsz, szolgálj az idősebbnek, / És engedd, hogy az énekes őt mindenki, / Istenek és emberek, előtt nevezze meg! II És ami3 Hölderlin is, mint annyian, azonosította egymással - a hasonló hangzás miatt már az ókorban is - Kronoszt (Kqóvo?) és Khronoszt (Xqovoi;): az előbbi Zeusz apja, az utóbbi az Idő istene.

11