Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin
teste. Fénylett, „de a sötétség nem fogadta be", és ez az emberekben lévő sötétség (is) volt. Magyarázom mindezt, tudom, de nélküle nem tudom jelezni, miért olyan nagyszerű számomra Hölderlin költészete, és miért gondolom, hogy magyar fordításban miért nem lehet olyan elevenen fénylő, és fénylőén eleven. A logosz ugyanis olyan szó, ami egyben beszéd, és olyan beszéd, aminek értelme van, amit valaki mond, illetve hall vagy olvas. A papíron található szó: szótest, méghozzá halott test, elevenné, érezhetővé és érthetővé csak abban válhat, aki olvassa. Nem a szó érez, hanem az, akiben megelevenedik. Egy kimondott-meg- hallott szó szótest is, szójelentések lehetséges változatainak összességéből pedig az, amelyiknek az adott helyen és alkalommal értelme van. Az adott hely és alkalom az, ahol-amikor valamilyen összefüggésben előfordul, ugyanis amikor valaki beszél és valamit mond, illetve hall, ért és érez, ahol is a hall, így különválasztva, azt jelenti, hogy érzékel. Az érzékelhető és érthető együttese érezhető. A beszédben benne foglaltatik az élet, a testi elevenség dinamizmusa, valamint a szándék valami közlésére. Hölderlin egyik híres verssorában a „Beszélgetés vagyunk" („Ein Gespräch wir sind", I: 364), máshol „a száj virága" („die Blume des Mundes" (I: 406) metafora, az eleven és érthető-érezhető, tehát testet is tételező beszédre vonatkozik. Ezért emberre-emberekre, nem puszta szellemre. Mindez ellentmond, tudom, annak a nézetnek és érvelésnek, ami az írást szembeállítja az emberi hanggal, sőt első helyre teszi. De azt hiszem, és tényleg hiszem, hogy a szembeállítás téves, nem veszi tekintetbe az értés és az érzés komplementaritását abban, ami emberi beszéd és beszélgetés. Érzékelés csak eleven testtel lehetséges, érzés nélkül nem lehet érzékelni, és érzés és gondolás nélkül nem lehet érteni. A régi metafora helyes, csak másféleképpen lehet ezekben az időkben magyarázni: a papíron vagy kövön érzékelhető írásnak írásnak kell látszódnia, bármilyen ismeretlen nyelven írták is, de nem beszéd, ha nem elevenedik meg egy emberben. A szellem szószólói az eleven testet kapcsolják ki, az anyag-energia, a fizika szószólói ugyanazt. Ezért olyan diadalmas számomra „a száj virága" metafora. Az Isteneknek, mondja egy helyen, azért van szükségük az emberre, mert ők maguk nem éreznek, nem képesek rá: szellemi lények. Krisztus ezért is lehet Hölderlin számára „a legkedvesebb": embertestet öltött - nem emberből változott Istenné, mint Héraklész -, és megélhette, amit a többi Isten nem: „szenvedve az élet szenvedéseit, a természet isteni / Haragját, és gyönyöreit, amelyeket a gondolat / Nem ismer" (I: 261). „A legboldogabbak maguktól nem éreznek semmit, / Ha szabad az Istenek nevében / Mondani ilyesmit / Résztvevőn érezni egy másik kell, / Szükségük van rá." (I: 345) Azért is gondolom fontosnak a lélek-szellem megkülönböztetést, mert a ma használatos psziché szónak, mint a lélek látszólagos szinonimájának, mai jelentése csak a 19. század második felében keletkezett. Nemcsak más, mint ami a görög pszüché volt, de nem is a halhatatlan lélek (anima, Seele, soul, ame), amihez a feltámadottakban is test tartozik. Egykor az emóciókat és a különféle pszichikai állapotokat a test szerveivel azonosították, vagy a nedveivel („the humours"). Ma a „lelki betegek" pszichések vagy elmebajosok. Ezért Dionüszosz, amikor 9
