Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin
András Sándor Hölderlin í. Nekem már régóta nincsen legkedvesebb költőm, csak legkedvesebb költőim vannak, közülük kell hát választanom. Akkor pedig illik legalább jelezni, miért választottam azt, akiről ezúttal írni szeretnék. A legkedvesebbek közül eleve kizártam a magyar költőket, egyrészt sokat írtak már azokról, akikből választhattam volna, úgy éreztem, nem írhattam volna mást, mint amit már olvashattam. Másrészt az 1956-os forradalom után Nyugatra kerültek közül a számomra legkedvesebbekről már sokszor írtam, és nem akartam ismételni magam, még az összeollózás kisegítő műveletével sem. Végül Hölderlint választottam, egy német költőt, de olyant, akinek számomra valamiképpen köze is volt és maradt ahhoz a forradalomhoz és ahhoz az élethez, ami bennem rá következett. Felelőtlen választás, tudom, hiszen meggyőződésem szerint Hölderlin költészete különösképpen fordíthatatlan. Nemcsak gyakori homályossága, inkább versei jellege miatt, a hangzás és ritmus olyan együttesben keletkezett nála gondolattal és érzéssel, ami más nyelven megismételhetetlen. Bármelyik összetevő hiányától vagy variálásától - meghamisításától - nemcsak megrokkan, meg is fakul a vers. Bárki megértheti, aki jól tud egy másik nyelvet, és arra akarná fordítani Berzsenyi verssorát: „Hervad már ligetünk, díszei hullanak". A hullanak szó ritmusa és hangzása elengedhetetlenül tartozik ahhoz, ami ennek a szónak az értelme és hatása, az adott mondatban, az adott helyen. Szinte észrevehetetlen, hogy „hullnak" lenne a szokásos szó, és hogy áthallatszik benne a régies múlt idő, a „hulltanak" (pl. „elhulltanak legjobbjaink"). Hölderlint akkor ismertem és szerettem meg, amikor már aránylag elég jól tudtam németül. Erre Oxfordban került sor, ahol Heinéről és E.T.A. Hoffmannról írtam disszertációt, illetve velük kapcsolatban egy olyan témáról, ami személyesen érintett és izgatott. Az ötletet Heine Istenek száműzetésben („Die Götter im Exil") című esszéje adta, Budapest feldúlt és szétlőtt utcái után, valószínűtlenül békés és patinás angol kisváros egyetemi környezetében. Részben saját felderengő helyzetem és állapotom vonzott hozzá, ahogyan nyilván Heinét is a sajátja, hiszen nemcsak az 1789-95-ös forradalom, hanem a napóleoni háborúk, majd az 1830-as forradalom után találta magát Párizsban, ahogyan ő megélte, önkéntes száműzetésben. Megragadott, tudom, maga az istenek száműzetésének paradox gondolata is: hogyan kerülhetnek halhatatlan istenek száműzetésbe. Heine 5
