Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin

magyarázatának veleje egy metafora volt: Jézus odadobta a keresztet az olim- poszi istenek ünnepi asztalára, amitől azok elsápadtak, elhalványultak. A görög életöröm után a siralom völgyében, ahol az érzékiség kárhozatos lett, ördögivé mutálódtak, mintegy a föld alá szorultak és az éjszakába, úgy éltek elfojtottan, titkos száműzetésben.

Weöres Sándor verssora arról, hogy „hellén szem, héber látomás" egymást elrontotta, mintha annak a későbbi Heine-verssornak felelne meg, amelyik szerint „barbárok és hellének" között örök a harc. Heine azonban a képelutasító héberek mellett az érzéki görögséget elutasító és a képromboló keresztények mellett az emberi egyenlőséget hirdető republikánusokat sorolta a barbárok közé. Számára a görög és római ókor csodálója, Goethe volt a nagy pogány. Ez az ellentétpár annak idején sokakra hatott, köztük az angol Matthew Arnoldra - aki magát kereszténynek és konzervatívnak vallotta, és barbárokon a kultúraelleneseket értette — és Nietzschére, aki szintén a kereszténységgel állította szembe a görögöket, és azokon belül Dionüszoszt tette meg Apolló kontrér főprincípiumának. O a nyárspolgárokat mondta barbároknak, nem tett különbséget nyárspolgár és barbár között, és úgy gondolta, hogy Hölderlint a barbárok tették tönkre.1 Ami Weöresnél egymással rosszul keveredett, és egymást elrontotta, az Heinénél a barbárok és a hellének örök konfliktusa volt, és egyúttal a görög kultúra igazi, csak félreismert és meghamisított jellege.

Disszertációm másik írója, Hoffmann egyáltalán nem foglalkozott írásaiban sem a görögökkel, sem a kereszténységgel: ő egyféle természetfilozófia, illetve a panteizmus hitével írt. A nyárspolgárokat viszont ő sem állhatta, és velük a művészeket - költőket, zeneszerzőket, táncosokat, festőket - állította szembe. A magam gondolata volt, hogy már nála megtalálható a száműzött istenek gondolata. Az aranyfazék („Der goldne Topf") című nagy meséjében a tűz princípiumát hagyományosan szimbolizáló Szalamandert a dús kertként elképzelt Atlantiszból pusztító szenvedélyessége miatt Drezda nyárspolgár ember-társadalmába száműzték. A mese fő figurája, Anselmus, egy kétbalkezes és a társadalom kisszerű rendjébe szintén nem illő költő, szerelmes lesz a Szalamander (polgári nevén Lindhorst) Szerpentina nevű lányába. E szerelem révén érhet véget Szalamander száműzetése, Anselmus pedig, ha nem is költözhet Atlantiszba, ott egy kis birtokhoz jut, amit időről időre meglátogathat. (Egy másik nagy Hoffmann-mesében, Brambilla hercegnő, „Urdar-kert" a neve a hasonlóan eszményi helynek.)

Mindezzel jelezni akartam, milyen szellemi-költői környezetben, milyen téma- és problémakör összefüggésében ismerkedtem meg Hölderlin rokonítható, de mind szellemileg, mind költőileg számomra nagyobb horderejű és izgalmasabb, felrázóbb költészetével, abban kifejeződő gondolat- és érzésvilágával, és megrendítő életével is. A legkiválóbb költők és a legnagyobb költő-gondolkodók

1 Nietzsche E.T. Vischertől idéz, hogy Hölderlinnek nem volt humora, hogy megkülönböztesse egymástól a kettőt. Mire Nietzsche: „Igen, az ember beismeri, hogy nyárspolgár, de hogy barbár! Semmi pénzért. Szegény Hölderlin nem tudott ilyen finom különbséget tenni. ...az esztéta láthatóan azt akarja mondani nekünk, hogy az ember lehet nyárspolgár és mégis kultúrember - ebben rejlik a humor, ami hiányzott szegény Hölderlinnek, aminek hiányától tönkrement." Friedrich Nietzsche, Sämtliche Werke, Giorgio Colli és Mazzino Montinari, szerk. Berlin: de Gruyter, 1999.1:172.

6