Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Elek Tibor: Útkeresés köztes pillanat(ok)ban

lükben, ritmikájukban, versszerkesztési eljárás tekintetében" egészen más jellegűek.7 S ez a kettősség, a hagyományosabb eljárásokkal, kötöttebb formákkal élő és a szabadabb beszédmódú, formabontóbb poétikájú versírás valóban felmutatásra érdemes vonás, mert nemcsak a hetvenes évek elejei Markó-verseknek a jellemzője, hanem a pályája első évtizedében írott versek egészének, így első két kötetének is. A Kolozsvárra érkező Markó irodalmi poggyászában a gyerek- és kamaszkori olvasmányélményeken (Petőfi, Arany, Ady, József Attila ismeretén, szeretetén) túl, az éppen felfutó és hozzánk is eljutó amerikai beatirodalom nagyjai mellett, nyilván benne volt a helyben már akkor is nagy tekintéllyel bíró Kányádi Sándor vagy Székely János költészete, de ismerte az első Forrás-nemzedék (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Páskándi Géza) hatvanas évekbeli, avantgárdot idéző törekvéseit, formabontó, urbánusabb szókincsű, nézőpont-váltogató, összetettebb szerkezetű, a személyiség belső világát feltáró költészetét is (főként Lászlóffy Aladár verseit olvasta szívesen). S legnagyobb súllyal benne volt ebben a poggyászban a második Forrás-nemzedék jeleseinek (Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Kenéz Ferenc) egyrészt újnépies, nemzeti szemléletű és szellemiségű, közéleti elkötelezettségű, hagyományosabb, átláthatóbb versszerkesztési eljárásokkal élő költészete (s ennek a magyarországi némiképp összetettebb párja, a Nagy László és követői által művelt látomásos, metaforikus líra), de az előttük járó első nemzedék neoavantgárd törekvéseivel már mint közvetlen hagyománnyal számoló és saját szándékaikkal szintézist kereső költészete is. Markó korai lírájában és első két kötetében viszonylag jól felismerhető az eltérő poétikák hatása, s a költő küzdelme saját egyéni hangjának megtalálásáért közöttük. Pályakezdőként nem lehetett könnyű helyzetben, hiszen a hatvanas évek vége és a hetvenes évtized éppen az az időszaka a magyar líratörténetnek, amikor olyan átmeneti formák vannak már jelen, amelyek a líra mibenlétére alapjaiban rákérdező szemléleti-poétikai fordulat jeleit mutatják8, amikor már kimerülőben van a modern és késő modern korszak eszköztára, amikor a magyar líra kifejezőeszközeinek, versbeszédének megújítása megint időszerűvé vált.9 Ha a kései modernség élő helyi klasszikusa, Székely János éppen el is hallgatott költőként, lírája tanulságai megkerülhetetlen hatásként létezhettek a fiatalok számára, Kányádi Sándornak, az első és második Forrás-nemzedék jellegadó alkotóinak pedig épp a hetvenes években teljesedik ki a pályája, de az évtized második felében már a Markónál néhány évvel fiatalabbak, az ún. harmadik Forrás-nemzedék (Szőcs Géza, Egyed Péter, Cselényi Béla és társai) csoportos és karakteres fellépésére is sor kerül, s jóllehet a szomszédos „testvéri szocialista országok" között nem volt olyan természetes a szellemi termékek átjárása, mint napjainkban, Markóék számára a hetvenes években már követhető volt a Magyarországon kibontakozó, a hagyományosabb költői magatartásokkal és poétikákkal szakító nyelvkritikus költészet (Tandori Dezső, Petri György, Oravecz Imre) és a pályakezdő fiatalok, az ún. arctalan nemzedék sokhangú lírája, „új érzékenysége", a jugoszláviai Vajdaságban pedig az Új Symposion, Tolnai Ottóék neoavantgárd experimentalizmusa. (S talán még a szövegközpontúsággal, a nyelv immanenciáival magukat meghatározó csehszlovákiai, felvidéki költői

7 Oláh János: A megjelenített világ. Echinox, Kolozsvár, 1972. 2. 14.

8 Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum Kiadó, Budapest, 1994. 142.

9 Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története. Kalligram, Pozsony, 2010. 433.

100