Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Radics Katalin - Kusz Veronika: Ady Endre Sírni, sírni, sírni című verse és megzenésítése

beszéltem, akik számára jelentős ez a vers, és eközben a lelkesedés olyan variációira bukkantam, melyek egymással szinte összeegyeztethetetlenek. Az egyik szerint azt bizonyítja a költemény, hogy a magyar nép hanyatlásra van ítélve, a másik a saját halálának feldolgozhatatlanságával érzi magát szembesítve, a harmadik szerelme halálát siratja a versben, a negyedik a mindenhol jelenlévő és mindenható múlandósággal konfrontálódik, az ötödik az ösztönei romboló hatásával, a hatodik megerősítve érzi magát dacában, a hatodik lelkiismeretét vizsgálja és joggal vádlottnak érzi magát, a nyolcadik..." (Droste 1995, 93.)' A mű lehetséges értelmezéseinek széles körét bizonyítja az is, hogy mind zenei, mind képzőművészeti interpretációra ihletet adott. Kodály Zoltán 1916-ban megzenésítette, 1940-ben pedig Lajos Ferenc 12 rajza jelent meg a Szépmíves Műhely kiadásában. Kodály megzenésítésével mint lehetséges értelmezéssel érdemes komolyabban foglalkozni.

Ady Endre költészete már mintegy száz éve meglehetősen népszerűnek mondható a magyar zeneszerzők körében. Ujfalussy József 1977-es tanulmányában, melyben az addig készült Ady-megzenésítéseket veszi számba, hozzávetőleg 100-ra becsüli az Ady költeményeit földolgozó komponisták számát, mintegy 160-ra az Ady tói megzenésített verseket, s mindösszesen 300-ra teszi az 1977-ig megszületett kompozíciók mennyiségét (Ujfalussy, 1979. Lásd még Sonkoly, 1960-1961.). Azóta nem készült kimutatás a repertoár gyarapodásáról, ám még ha nem is tételezünk fel a 20. század korábbi évtizedeiben tapasztalhatóhoz hasonló intenzív érdeklődést a zeneszerzők részéről, akkor is valószínűnek tűnik, hogy az utóbbi negyedszázad magyar zeneszerzői (többek között Bozay Attila, Csíky Boldizsár, Jeney Zoltán, Petrovics Emil, Szokolay Sándor) jelentősen hozzájárultak a zenébe foglalt Ady-versek számának növekedéséhez. A legkorábbi Ady-megzenésítésként Bodon Pál dalát, a Fekete hold éjszakájául tartjuk számon, mely 1908-ban született az akkor 24 esztendős szerző tollából, s 1912 tavaszán került bemutatásra a Zeneakadémián. Ettől fogva a zeneszerzők érdeklődése egyre növekedett, s első tetőpontját az I. világháború, illetve az azt közvetlenül megelőző 2-3 évben érte el, mely időszakban már Bartók és Kodály neve is felbukkan az Ady-megzenésítések szerzői közt. A második hullámhegy az 1930-as években következett be, melyet Ujfalussy részben szintén Kodály nevével hoz összefüggésbe - meglátása szerint ugyanis a Kodály-tanítványok első generációjának felnövekedése, megerősödése magával hozta az Ady költészete iránt való érdeklődés és fogékonyság újbóli kialakulását (Ujfalussy, 1979. 12. o.). Ady „leghűségesebb" zeneszerzője minden kétséget kizárólag Reinitz Béla (1878-1943) volt több mint 50 megzenésítéssel, akinek szerepét Bartók saját Ady-dalainak ajánlásával ismerte el, Kodály pedig írásaiban hangsúlyozta több alkalommal. A Zeneműkiadó Vállalatnál 1954-ben kiadott Reinitz-dalok előszavában például így méltatta a komponistát: „Ady tette dalszerzővé: az ő verseire írt, félig szavalt, félig énekelt melodramatikus, szinte rögtönzött dalaival, saját szuggesztív előadásában sokak fülét nyitotta meg Ady számára, akik olvasva »nem értették«. [...] Tradíció híján tapogatódzva kereste útját, a vers vezette, diktálta dallamát. Első próbálkozásai a magyar daltörténet szükségszerű fokozata, és Bartók nem csak emberi rokonszenvből ajánlotta neki (akkor börtönben ülőnek) saját Ady-dalait: Reinitzéi nélkül azok vagy létre sem jönnek, vagy egész másképp alakulnak." (Kodály, 1964. 398.

1 Az idegen nyelvű szövegeket az olvasás folyamatosságának megkönnyítése érdekében magyarul adom meg, saját fordításomban. Idézem azonban az eredetit is: „Mit vielen Ungarn habe ich gesprochen, denen dieses Gedicht bedeutsam ist, und bin dabei auf Varianten der Begeisterung gestoßen, die untereinander wahrhaftig geradezu unvereinbar sind. Einer sieht in dem Text die Untergangsgeweihtheit des ungarischen Volkes beschworen, ein anderer fühlt sich mit der Nichtverkraftbarkeit des eigenen Todes konfrontiert, ein dritter mit dem des Geliebten, ein vierter mit der Absurdität der allgegenwärtigen und allgewaltigen Vergänglichkeit, ein fünfter mit der Destruktivität seiner Triebe, ein sechster fühlt sich in seinem Trotz bestätigt, ein siebter sieht sich ins Gewissen und fühlt sich mit recht angeklagt, ein achter..."

59