Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Radics Katalin - Kusz Veronika: Ady Endre Sírni, sírni, sírni című verse és megzenésítése

éjszakáról éjszakára végigélné a temetést. „A vers érzelmi tartalma tehát nem a vigasztalan bánat tompa egyhangúsága, hanem egy elrontott élet megbánása, összeroskadás a halálos önvád súlya alatt. S az is világos, miért van szükség az infinitivusok kizárólagos használatára. Csakis az infinitivusok segítségével lehet megőrizni a titkot, amely épp az elhallgatás következtében sokszoros erővel zúg a fülünkbe: hogy a költő a koporsóra boruló sirató, de ő a sírbatett halott is." (Komlós 1966, 33.) Komlós tehát a költőt azonosítja a siratóval, de a halottal is. Bár a költő és a sirató azonosításáról könnyedén lemondhatunk, mégis más szempontból érdekes ez az észrevétel, nevezetesen abból, hogy sirató és halott azonosnak fogható fel (ugyanígy vélekedik már Makkai 1927, 86.; Szabó 1945, 102.; és Földessy 1962, 54.). Ennek ugyan ellentmond az, hogy a versben az „idegen halott" kifejezés szerepel, mégis, tisztán grammatikailag nem elképzelhetetlen, és az idézett Ady-cikkek közül is megerősítheti a Dies doloris című. Azonban ennél is általánosabb következtetésre juthatunk. Az infinitivusok által a cselekvésnek nincs alanya, illetve meghatározhatatlan, hogy milyen számú és személyű lehetne az alany. Nem tudjuk, ki a cselekvő, nem kerül előtérbe, mint sok markáns Ady-versben, az „én". A vers szereplője bármelyikünk lehet. Tehát az infinitivusok a halálélmény általános szintre emelését szolgálhatják. (Ezenkívül hangulatkeltő hatásuk is van, ezáltal válik monotonná, litániaszerűvé a költemény, ezzel is az éjféli, babonás, középkori hangulatot idézve föl, mely a vers képi világát is jellemezte.)

Az infinitivusok szerepével függ össze az is, hogy nehezen lehet eldönteni, a temetés résztvevője és a halott ugyanaz vagy különböző személy-e. Egyszerűen az „én"-„te"-„ő" reláció nem jelenik meg az igeragozásban. A ciklusban van olyan vers, melyben a lírai ént saját halott énje látogatja meg (Egy ismerős kisfiú), s van, ahol egy másik halott emberrel találkozik (Nóta a halott szűzről). Ady publicisztikai írásai is (lásd az előbbiekben) elfogadhatóvá teszik azt az értelmezést, miszerint a halott és a temetés résztvevője ugyanaz. De arról is szó lehet, hogy a halott valóban másvalaki, akárki. Benne azonban a temetés résztvevője meglátja saját halálának a képét, saját halálának és életének a végzetét. S az idegen halott szemlélése körülbelül olyan hatást tesz rá, mint a Párisban járt az Ősz (1906) esetében az a titok, amit az ősz súg, s amibe Szent Mihály útja beleremeg, s amiért itt szörnyű testamentumot kell írni és sírni kell. Nem valószínű, hogy a múlttagadás és megbánás csupán életrajzi hátterű lenne, mint ahogy Komlós értelmezi. Szerinte Ady 1906-ban betegségére rádöbbenve tépte magát eltékozolt élete miatt. A vers érzelmi tartalma ezzel párhuzamosan „egy elrontott élet megbánása, összeroskadás a halálos önvád súlya alatt" (Komlós 1966, 33.). Komlós tehát a költő személyes sorsával magyarázza a művet. Lehet, sőt biztos, hogy az alkotás folyamatát befolyásolta Ady személyes élete. A szemtanú Bölöni szerint Ady nehezen aludt a vers keletkezésének időszakában, sokszor csak veronállal, hajnalban sikerült elaludnia, nyugtalanok, látomásosak voltak az éjszakái, és jó néhány költemény ezekből az éjszakai víziókból születhetett (Bölöni 1974/1934, 153-154.). Azonban a létrejött szövegnek sokkal általánosabb a mondanivalója, mint ahogy ez az előbbiekben a nyelvi megformálással kapcsolatban világossá vált. Talán élet és halál nagy titkáról van itt szó, amely problémakör később, a Minden Titkok Verseiben (1910) külön ciklust kap. Utalhatunk egy 1902-ben keletkezett cikkre is; „De talán más oka is van a mi síró, hulló könnyeinknek. A nagy, veszedelmes titokra gondolunk: arra, hogy magunkban hordjuk az élet és halál megfejthetetlen problémáját s ez a probléma talán sohse lesz ismert. Élünk, vágyakozunk, kínlódunk és meghalunk anélkül, hogy ezt akartuk volna. Minden percünk elvégeztetés." (A hétről. Nagyváradi Napló, 1902. aug. 3.; AEÖPM III. 121.)

A költemény hatását az a feszültség okozza, amely a meghatározatlanság és meghatározottság között vibrál. Bizonyos, hogy a vers ad támpontokat az értelmezéshez, képi világa elképzelhető, ugyanakkor oly mértékben nyitott is, hogy szokatlanul nagy a lehetséges interpretációk száma. Ezért állapíthatja meg Wilhelm Droste: „Sok magyarral

58