Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Radics Katalin - Kusz Veronika: Ady Endre Sírni, sírni, sírni című verse és megzenésítése

juk, honnan közeledik a koporsó, nem tudunk meg a helyszínről semmit, csak azt, hogy „ezüst sátrak, fekete leplek" vannak ott, az idő éjfél, „babonás éj". Ezért nincs is jelentősége annak, hogy a vers alapélményét egy nizzai vagy génuai temetési menet adta-e, vagy egy egyszerű falusi temetés (Vezér 1977, 241.). Adynak erről a sejtelmes, látomásos hangulatot teremtő képességéről Schöpflin Aladár ír igen találóan:

„Egészen sajátságos lélekállapot, Ady kizárólagos tulajdona a halálközelségnek az az állapota, amikor az élettudat le van fokozva, az eszmélés már csak a szomorúság érzésére szorítkozik, a világ képei csak halványan, foszladozó körvonalakkal érik a lelket, tompa fények hullanak a szembe, már alig tudni, álomról van-e szó vagy valóságról. Olyan ez, mint ősszel, szürkületkor, napnyugtakor, mikor a sötétség még nem borult a tájra, de már érezni közeledtét, még felismerni a tájat, de a körvonalak már belefoszlanak a horizontba. Ilyenkor hangzanak a költő hangszerén azok a halk, titkos hangok, olyan halkan suhanok, mintha nem is emberi kéz pengette volna ki őket, hanem maguktól rezdülnének meg a húrok. Álom, élet, halál fonódnak össze legfinomabb képekben, néha villan egy erősebb szín, de minden mint egy ködön át látszik." (Schöpflin 1945, 99-100.)

A vers felidézi a haláltáncok hangulatát, és ezzel elhelyezi a verset egy irodalmi hagyományrendszerben. Ha tetszik, a középkori haláltáncok lehetnek a szöveg pretextusai. Mert habár táncról nincs szó benne, mégis, többféleképpen kötődik ehhez a műfajhoz. A haláltánc Kovács Zoltán (1993) szerint három forrásból eredeztethető. Az egyik a három élő, három holt középkori legendája. E legenda szerint, mely a 13. századi francia irodalomban tűnt fel, három vadászni induló ifjú egy magányos helyen váratlanul három ijesztő külsejű halottal találja magát szemben, akik így szólnak: Quod fuimus, estis; quod sumus eritis! Vagyis: Azok voltunk, akik ti vagytok, azok lesztek, akik mi vagyunk! A három ifjú a három idegen halott által saját halálának lehetőségével, illetve bizonyosságával szembesül, mint ahogy az Ady-versben is a „nézni egy idegen halottra" sor ezt a szembenézést fejezheti ki. A haláltáncok másik forrásai a bűnbánati prédikációkat kísérő színjátékok lehettek. A didaktikusság később is a műfaj jellemzője, a halállal való szembenézés azt a célt szolgálja, hogy ráébressze az embereket bűneikre, és ezek megbánására, életük megváltoztatására sarkalljon. A bűnbánat érzésére utal a vers „Megbánni mindent. Törve, gyónva / Borulni rá egy koporsóra" strófája. Vagyis, ha nem is didaktikus célzattal, de a bűnbánat érzése intenzíven jelen van a versben, ez adja a költemény etikus mozzanatát. A haláltáncok harmadik forrása nem keresztény gyökerű, hanem az a néphit lehetett, miszerint a halottak éjfélkor táncot járnak a sírok körül, s az élőket is megpróbálják bevonni a körtáncba. Aki enged a csábításnak, az rögtön vagy hamarosan meghal. Habár Ady költeményében táncról nincs szó, de az éjféli időpont említése a sejtelmes hangulat fokozásán kívül a néphagyományra is utalhat.

Míg Ady számos versében valamilyen szerepet vesz föl, és a felvett szereplő nevében egyes szám első személyben beszél (A Halál rokona ciklusból például: A Halál rokona (1907), Elillant évek szőlőhegyén (1906), A platánfa álma (1906), addig ebben a költeményben a lírai én személye homályban marad. Ezt úgy éri el a költő, hogy nem használ cselekvő igealakokat, kizárólag főnévi igeneveket: a vers legszembetűnőbb formai sajátossága az infinitivusok túlsúlya. így egyszerűen kikerüli, nem nevezi meg az alanyt. (Hasonló megoldást találunk már a hat évvel korábbi Antikritika (1900) című alkalmi versben is, bár annak művészi színvonala nem éri el a Sírni, sírni, sírniét.) Az infinitivusok sajátos szerepét Komlós Aladár vette észre először. Szerinte az infinitivusok szerepeltetésétől „a vers sajátszerűen tömör halmazállapotot kap, mintegy koncentrálva van - ez a hiány a fő dolog, a legfontosabb kifejezőeszköz, tőle kapja a vers mélységét. Az infinitivusok a versben kifejezett vigasztalan bánat tompa egyhangúságát jelzik." (Schöpflin 1945, 158.). Komlós Aladár másképp vélekedik az infinitivusok szerepéről. Szerinte ezek sejtelmessé, látomásossá teszik a verset, illetve a cselekvés idejét meghatározatlanul hagyják, mintha a temetés résztvevője

57