Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Tóth László: Jelvény nélkül
Tóth László Jelvény nélkül Futamok és rajzok a nyolcvanéves Fried Istvánhoz Nemrég, hosszú idő után először, el kellett töltenem egy hetet az Országos Széchényi Könyvtárban. Reggel beültem az irodalomtörténeti olvasóba, körülbástyáztam magam könyvekkel, gyűltek a jegyzeteim, kimentem a katalógus- terembe, lementem a büfébe, beszélgettem, visszamentem, végeztem a dolgom, eltelt az egyik nap, s el a másik, a harmadik ... Minden a megszokott rend szerint folyt; egyvalamit kivéve. Már az első nap legelső óráiban volt valami hiányérzetem, eleinte nem is tudtam rájönni, mi, csak a második napon eszméltem: nem találkoztam még Fried tanár úrral. De nem találkoztam vele a második, harmadik, negyedik napon sem..., s ettől furcsa érzésem támadt, mintha a világ zökkent volna ki a megszokott menetéből. Csak nincs valami baj? Csak nem beteg? Egyetemi teendői kötik egy teljes héten át Szegedhez? Külföldön van? Ilyen még nem volt, legalábbis ismeretségünk három és fél évtizede alatt nem emlékszem olyanra, hogy akár két napom is eltelt volna a Széchényiben, hogy ne találkoztunk volna. Ezek a beszélgetéseink ugyanis kezdettől fogva ugyanolyan törvényszerű részei voltak könyvtározós napjaimnak, mint életünknek az, hogy a föld forog, vagy az a transzcendens tapasztalat, hogy a föld az éggel itt összeér, s hogy az ember itt megnő és - ha csak órákra, napokra is - kioldódik saját véges idejéből. Mintha a beszélgetés is a tudomány szerves része lenne (már hogyne volna az!), mintha a nem szakmai csevely is a tudományos megismerés fontos műfaja volna (hát persze, hogy az!). Megismerni is a Széchényiben ismertem meg őt, még 1979-ben, bár nem itt, Budán, fent a Várban, hanem még lent, Pesten, a Nemzeti Múzeum épületében; akkor még ott volt nemzeti könyvtárunk is. Az első magyar hírlapról, a pozsonyi Magyar Hírmondóról készültem írni - megjelenésének közelgő kétszázadik évfordulójára -, amiatt költöztem be napokra a magyar történelem és művelődés- történet kellős közepébe, s vissza a múltba, olyannyira, hogy azóta sem tudtam kikeveredni belőle, és kicsit magamnak is ez a folyamatosan jelenné váló múlt lett az életem és a jövőm. Hozzátartozik, hogy érdeklődésem váratlanul, egy szerkesztői feladat nyomán fordult ebbe az irányba, félig-meddig outsider voltam az irodalom- és sajtótörténetben; mintha hirtelen egy ismeretlen világban, talán egyenesen az elsüllyedt Atlantisz valamelyik szegletében találtam volna magam, 34
