Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Tóth László: Jelvény nélkül

és elveszetten bolyongtam a forrásmunkák és a szakirodalom végtelen rengetegében, s idegenként, ügyetlenkedve tébláboltam - persze, közben szent áhítattal forgatva a megsárgult lapokat, és eljátszva a gondolattal, hogy talán épp Rát Mátyás vagy Barczafalvi Szabó Dávid, netán Révai Miklós keze nyomát érintem a kezembe akadt lappéldányon - a roskadásig tele polcok, asztalok között, s eligazítást váró, döbbent tudatlanságomról árulkodó kérdéseimmel szinte félóránként tettem próbára az olvasószolgálat ügyeletesének idegeit. Szerencsém volt - neki pedig, gondolom, balszerencséje -, hogy épp Fried Istvánra találtam a pult másik oldalán; akkoriban ugyanis, 1973-1984 között, ott dolgozott éppen.

Az időben még csak hébe-korba olvasója voltam adatközléseinek, tanulmányainak, de valójában nem tudtam róla semmit, főleg, hogy már ide, a Széchényibe is hosszú útja vezetett. Az egyetemet - Szauder József, Sziklay László, Hadrovics László, Gáldi László tanítványaként elvégezve (akik, így ő, „egy olyan ethoszt fogalmaztak meg számomra, amely a mai napig erőt ad ahhoz, hogy elviseljem, ami eddig történt velem, és ami ezután vár rám"), tizennyolc évet lehúzott az egyik fővárosi peremkerületi általános iskolában (egy időben még általános iskolai napköziben is nevelősködött, s csak azután lett magyartanár a felső tagozaton), majd nemzeti könyvtárunkban is eltöltött tizenegy évet, mielőtt egyetemi katedrához jutott volna. Mégis, amikor később visszaemlékezett ezekre az évtizedekre, így nyilatkozott: „Mindegyik munkahelyemen jól éreztem magam, annak ellenére, hogy Magyarország akkoriban olyan ország volt, ahol tisztességes ember nem érezhette jól magát", ezért meg kellett tanulnia megkülönböztetni „a szűkebb környezetet - ez az angyalföldi diákokból, később a könyvtárlátogatókból állt - és az országban uralkodó »elitet« és magatartásformát". így hát a közállapotok elleni védekezésből „visszavonult a filológiába", s szabad óráiban még jobban elmerült a Kárpát-medencei népek történelmének és irodalmának tanulmányozásában, melyek ugyan - már korán felismerte - „ezer éven keresztül gyűlölködtek" egymással, de „ezer éven át együtt is éltek, barátkozva, akarva-akaratlan kénytelenek voltak tudomást venni egymásról", aminek dokumentumai azonban akkoriban még jobbára ismeretlenek, feltáratlanok, feldolgozatlanok voltak. S mivel, úgymond, „ki akart maradni" az „uralkodó marxista-leninista" úzusból, a mikrofilológiai adat- és tényfeltárás, illetve -közlés e tekintetben is a szükséges mentőövet jelentette a számára.

Vagyis, mindent egybevetve, máig életem legszerencsésebb pillanatának tartom, hogy akkor és ott, 1979-ben, az Országos Széchényi Könyvtár olvasószolgálati ügyeleténél Fried tanár úrral találkozhattam, aki - azon túl, hogy persze mindenről mindent tudott - a legbugyutább kérdéseimre sem jött ki a sodrából és példás türelemmel igazított el mindenben, úgy téve, mintha egyenrangú partnere lettem volna legalább az érdeklődésben, esetleg, de ezt is csak most, visszanézőben látom, legfeljebb egy halvány - elnéző? ironikus? - mosoly jelent meg arcán, de ez is inkább csak úgy, befelé, hogy az illető lehetőleg ne vegyen észre semmit. Kérdéseim, segítség- és tanácskéréseim ekkor - a könyvtárhasználati tudnivalók mellett (hiszen - miként, kevésszámú önvallomásai egyike szerint ő is, az OSZK-ba kerülve - tőle tanultam meg, „mit hol lehet és érdemes keresni" s a segédkönyvek használatának titkaiba is ő vezetett be, magyarán,

35