Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - A felépülés regénye
A felépülés regénye Barnás Ferenccel beszélget Ménesi Gábor- Joggal mondhatjuk, hogy pályád lassan bontakozott ki, indulásod sokáig váratott magára, hiszen első könyved közel negyvenesztendős korodban látott napvilágot, miközben kortársaid évekkel korábban átestek a tűzkeresztségen. Fellépésed ráadásul teljesen váratlan volt, mert korábban nem publikáltál. Hogyan zajlott nálad a felkészülés folyamata?- Mindenekelőtt hangsúlyoznom kell, hogy egyáltalán nem készültem írónak. Miközben már legtöbb kortársam azon törte a fejét, hogy merre induljon el, mit kezdjen az életével, az én késő kamaszkorom azzal telt, hogy megpróbáltam feldolgozni azt az élmény- köteget, amit addig átéltem. Kaotikus volt az életem, amit részben otthonról hoztam - tízgyermekes családból jövök, olyan gyerekként, aki a családon belül is mindig kívülállónak érezte magát -, részben pedig magam idéztem elő, hogy egyik válságos szituációból a másikba kerültem. Tizennyolc éves koromtól semmiféle szülői vagy más támogatásra nem számíthattam, és naponta megoldhatatlan problémák körüljárásával voltam elfoglalva, mondjuk ki, komoly egzisztenciális gondokkal küszködtem, hiszen nemcsak magamat kellett fenntartanom, hanem a gyermekemről is gondoskodnom kellett, miközben magam is gyermek voltam még. Megpróbáltam egy felsőoktatási intézménybe bekerülni, de évekbe telt, amíg egyetemista lettem. Az irodalom mindig jelen volt a családunkban, egyrészt tiltásként apám felől, másrészt voltak testvéreim, akik sokat olvastak, és magam is megtapasztaltam, hogy az olvasás egyfajta menekülést jelent a valóság elől. A zene, és általában a művészet iránti elköteleződés mellett a világ jelenségeinek transzcendens megközelítéséhez édesanyámon keresztül jutottam el, aki nem volt tanult ember, csak gimnáziumot végzett, mégis olyan lelki nyelvet és gondolkodásmódot sugárzott felénk, felém, ami rám rendkívüli hatást tett, és azt hiszem, ide vezethető vissza, hogy már gyermekkoromban erősen foglalkoztattak az emberi lét bizonyos alapkérdései. A készülődésem eleinte fejben történt, hiszen sokat töprengtem bizonyos problémákon. Nyilvánvalóan más volt a nézőpont, amikor a T-i Szénbányák alkalmazottjaként napi nyolc órán keresztül szenet szállítottam, és más, amikor egyetemre jártam. Onnantól kezdve ugyanis rengeteget írtam, évek alatt hatalmas jegyzetanyag gyűlt össze.- Ez egyfajta napló volt? Miket jegyeztél fel?- Mindenfélét. Főként azokat a gondolataimat, melyek akkoriban foglalkoztattak, illetve a személyes életemet járták körül. Nem naplóról van szó, hanem írásos formában való gondolkodásról. Ezek az írások nem kötődtek irodalomhoz, vagy ha mégis, olyan értelemben, hogy kamaszkori olvasmányélményeim - különösen Dosztojevszkij regényei, Tolsztoj gondolkodásmódja és etikája, valamint egy-két német szerző munkái - valamiképpen beszűrődtek. Dosztojevszkij azért volt különösen fontos számomra, mert műveiben szélsőséges emberi élethelyzetekről és drámákról beszél, s általa megbizonyosodtam arról, hogy érdemes bizonyos kérdéseken töprengeni. 25