Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1. szám - Bónis Ferenc: Kodály küzdőtársa volt: Emlék-képek Péterfi István zenekritikusról
Bónis Ferenc Kodály küzdőtársa volt Emlék-képek Péterfi István zenekritikusról Kedveském - az ötvenes években így szólított minket, akkori zöldfülű zenekritikus- tanoncokat Péterfi István (1884-1962), a szakma doyenje. Mi pedig Pista bácsinak hívtuk őt és, mint „kollégát", tegeztük. Mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lett volna ez a kölcsönös tegeződés valakivel, aki negyven-ötven esztendővel idősebb nálunk; aki évtizedekkel születésünk előtt vezető külügyminisztériumi tisztviselő volt, szüléink fiatalkorában már tekintélyes zenekritikus, Basilides Mária férjeként, Bartók és Kodály harcostársaként pedig része-részese a magyar zenetörténetnek. Ám ez a familiáris hang nem a bizalmaskodás jele volt, hanem olyanfajta tiszteletadás, mint a hű alattvalóé, aki tegezi királyát: „életem-halálom kezedbe ajánlom". Vagy a hívőé: „Istenem, uram, kérlek tégedet". Benne volt a megszólításban a közeliség érzése is, meg a tiszteletteljes távolság- tartásé is. Pista bácsitól persze semmi nem állt távolabb, mint hogy megkövetelje vagy akárcsak eltűrje a személyének szóló hódolatot. Egyszerű, kedves, finom ember volt, a fellengzés vagy pátosz legkisebb nyoma nélkül. Külső képe: alacsony termet, szemüvege mögül kivillanó, érdeklődő, eleven-nyájas tekintet, magas homlok, galambősz művészhaj. Fekete köves pecsétgyűrűjére emlékszem még és hatalmas zsebórájára, melyet, bőrtokba bújtatva, a bal csuklóján viselt. Derűs pátriárkaként maga köré gyűjtötte a zenekritikus-fiókákat és tanította őket. Ne gondoljunk azonban holmi tudós okításra. A „Lex Péterfi"-bői prelegált, a magyar zenekritikusok szájhagyomány útján terjedő, tréfásan komoly törvénykönyvéből, melynek első cikkelye így hangzott: „Csak olyan koncertről írj, amelyen ott voltál!" Ez axióma volt, számomra fölöslegesen deklarált axióma. Ám az élet bebizonyította, hogy a rendszabálynak mégiscsak van alapja. Volt rá példa, hogy a recenzens elment egy zeneakadémiai orgonaestre, megvárta a művész megjelenését, kivárta, hogy az félig-meddig végezzen a hangszer regisztrálásával, majd, a jól végzett munka tudatával, hazament. Másnap megjelent nagy feltűnést keltő, részletes kritikája. Leginkább azért keltett nagy feltűnést, mert az első billentyű leütésével leégett az orgona motorja és a koncert elmaradt. Egy másik paragrafusa a „Lex Péterfi"-nek a műsorlapról meg nem tudható ráadás címével kapcsolatban intézkedett, valahogy így: „Ha nem tudod a címet, tégy vele próbára egy ott ácsorgó zeneakadémistát, mondván: no, öcsém, aztán tudod-e, hogy mi volt a ráadás? Ha megkaptad a szükséges információt, ne mulaszd el megdicsérni a vizsgázót: jól van, öcsém, látom, hogy ismered a zeneirodalmat!" Nevelésének volt más eszköze is: a cukorkaosztás. Pista bácsi minden este megjelent az Operaház földszinti bal egyes sajtópáholyában. Zsebéből előhúzott két-három cukorkás 69
