Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1. szám - Bónis Ferenc: Kodály küzdőtársa volt: Emlék-képek Péterfi István zenekritikusról

zacskót, melynek tartalmát művészi gonddal szétterítette a páholy piros bársony mellvédjén. „Egyetek, kedveskéim" — mondta, aztán sietve elment, hogy még időben odaérjen a Zeneakadémia nagytermébe, további cukorkaadagokat szétosztandó. Ő maga cukorbeteg volt, hozzá sem nyúlt az édességhez, azt csakis nekünk vásárolta, valamiféle pátriárkái meggondolásból. Tulajdonképpen csak azt akarta ellenőrizni, hogy őrhelyükön vannak-e a kritikus-süvölvények, meg hogy rendben kigyulladnak-e a nagy csillár fényei. Az előadás maga, hetvenedik éve táján, kevéssé érdekelte. Ezt ma már jobban megértem - akkor még csodálkoztam rajta. Olyannyira, hogy egyszer, talán nem a legtiszteletteljesebb formában, szóvá is tettem. „Pista bácsi - mondtam neki -, hogy van az, hogy koncert előtt mindig pontosan megjelensz a Zeneakadémián, középen bejössz, üdvözlőd ismerőseidet, kiosztod a cukrot, aztán, mielőtt megkezdődne a hangverseny, elöl-jobboldalt szépen kimégy?" Pista bácsi rám nézett, elmosolyodott, kissé talán zavarban is volt, mert én lehettem az első, aki ezt a sokak által megfigyelt tényt a tudomására hozta. Aztán, derűs nehezteléssel, így szólt: „Kedveském! Miért mondod, hogy én mindig kimegyek a jobb oldalon? Vedd tudomásul, hogy csakis a bal oldalon megyek ki!"

Legkedvesebb szórakozása a jóság gyakorlása volt. Mint a Zenei Alap első igazgatója, e passzióját - mások, s különösen a pályakezdő fiatalok segítését - állami státusban, napi huszonnégy órában gyakorolhatta.

Közben azonban az Esti Hírlap aktív zenekritikusa is volt, és mint ilyennek, aligha lehetett könnyű dolga. Elvégre a kritikus, bármily jó ember is, nem mondhat mindig mindenkiről „kedvest, szépet". Mást felőrölt volna az ilyen dilemma. Nem úgy Pista bácsit. Egyszer szóvá tettem, hogy nagyon-nagyon elnézően írt valakiről, aki nem szolgált rá az elismerő szavakra. O kezét a karomra tette és ezt mondta: „Kedveském, rólam mindenki tudja, hogy elnéző vagyok. Ha most megírtam volna a véleményemet, az emberek azt mondanák: még Péterfinek se tetszett! Ez egy életre tönkretehetné a pályáját. Ezt pedig nem akarhattam!"

A nagyképűséget, ezt a művészi körökben nem ritka jelenséget nagyon utálta; ha ilyennel találkozott, elevenbe vágó humorral riposztozott.

O maga mesélte, hogy 1932-ben, a Székely fonó főpróbáján vagy premierjén odalépett hozzá a későbbi nagy (igen nagy) énekes, Székely Mihály, és némi fennhéjázással így mennydörgött rá: „Mondja meg a barátjának, annak a Kodálynak: nem engedélyezem, hogy operáját rólam nevezze el!" Pista bácsi vette a lapot, odalépett Kodályhoz, majd visszatért az énekeshez. „Beszéltem Kodállyal" -, mondta neki. „Kodály tudomásul vette a tiltakozást és megígérte, hogy művét átkereszteli Spagátner fonóra." (Ez volt ugyanis a művész eredeti családi neve.) Több reklamáció ez ügyben nem történt.

Az Operaház egyik direktora a kései ötvenes években - valamikor a Palló Imre és Nádasdy Kálmán igazgatása közötti időben -, összehívta a zenekritikusokat: nem kelendők az új bérletek, adjunk tanácsot, hogy mitévő legyen. Magam is felszólaltam: hiányos a műsorterv, jót tenne a repertoárnak egy Stravinsky-mű. Kínos csend: az Amerikában élő emigráns orosz mester nevét akkor (akkor még) nem illett nálunk nyilvános helyen kiejteni. Pista bácsi félrevont: „Kedveském, ezt máskor ne tedd. Tudnod kellene: őt az izében sem játsszák" (ezzel a zeneszerző szülőföldjére utalt). Mi más volt figyelmeztetése, mint a tapasztalatlannak szóló lecke túléléstanból. Erre is gondot fordított.

Elnéző jósága folytán egyszer különös-kínos zenetörténeti hamisítási ügybe keveredett Pista bácsi - talán mondanom sem kell, hogy teljesen ártatlanul. Az ötvenes évek végén az egyik budapesti napilap cikket közölt az ő aláírásával, melyben az állt, hogy ő is, felesége, Basilides Mária is jelen lett volna Bartók és Thomas Mann titkos találkozóján Hatvány Lajos budai palotájában, 1936 júniusában. A történet - Hatvány Lajosné írásban és hangszalagon megőrzött tanúsága szerint - nem felelt meg a valóságnak. Az igazság

70