Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Sembery Gábor: Az angol

Mikor reggel felébredtem és kimentem vizelni, szembe a fenyőfához, az erdő zöld suttogását élesen hasította szét a nyávogás. Még a konyhába is beszűrődött fojtottan, a vastag kőfalakon át, mint kertvárosban a hétvégi flexelés visítása. A kávét és a cigarettát sem élvezhettem a verandán ülve, hallgatva a szemközti dombon hajlongó fák koronáiban futkosó reggeli szelet, mert idegeim hálózatát folytonosan ingerelte az el nem múló éles hang.

Mindent megmérgezett a nyávogás. A naplemente elvesztette értelmét, és a sötétség magányából megállíthatatlanul áradt a könyörgő vinnyogás. Megfakult a füvek és levelek zöldje e borzasztó zenétől, ami a halál dallamát zengte, és magába szívta a nyár végi rovarok döngését.

Mikor a lemenő nap aranyzöldben folyt szét a gyepen, és a késő délutánban elfáradt az idő, csak egyetlen zaj szennyezte be Isten elbírhatatlan létét - az iszonytató visítás.

A gondnok nem engedte meg, hogy benyissak a fáskamrába. Olykor odamentem az ajtó elé, és megpróbáltam elképzelni, állnak-e, vagy ülnek a macskák odabent. Igyekeztem belesni a homályos ablakon, de mintha hályogon néztem volna keresztül. Volt, hogy percekig is elviseltem a csipásszemű nyivákolást. Utána el kellett távolodnom a ház közeléből vagy bemennem az erdőbe, hogy elmémből kicsepeghessen a sűrű, fehér zaj.

Egy reggel csendre ébredtem. Először fel sem tűnt. Aztán éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami hiányzik. Mintha nem lenne hang a levegőben. Ilyen lehet, ha robban az ember mellett valami, vagy becsap a villám. És jéghideg rémület hasított belém akkor. A fáskamra ajtajához léptem, és csak füleltem a zúgó csöndet. Nem mertem benyitni. Gondolatok cikáztak a fejemben, hogy kiszöktek, de a belső hang rideg tényszerűséggel közölte: megdöglöttek. Árnyékom vészjóslóan ráolvadt a kopott faajtóra.

Égesd el őket, mondta durván a gondnok. Én? kérdeztem elborzadva, de nem mertem szembeszegülni vele. Émelygett a kávé, megkeseredett a cigaretta számban. Húztam az időt. A gondnok nem zavartatta magát, szokásos napi rutinját nem adta fel. Bőségesen bereggelizett, aztán visszavonult emeleti szobájába.

Tettem egy rövid sétát a ház mögötti dombokon. Felvérteztem lelkem a széllel. Letekintettem az erdőre. A fák méltóságteljesen ringtak a fuvallatban, mintha semmi sem történt volna, a madarak ugyanúgy röpködtek, mint más délelőttö- kön. Csak a macskák feküdtek holtan a kamra padlóján.

Aztán fát gyűjtöttem az erdőben. Háromszor fordultam, ölemben vékonyabb ágakkal, végül magam után vonszolva behúztam a tűzrakó helyhez két kiszáradt fenyőt, amit aztán legallyaztam és elfűrészeltem. Megraktam a máglyát. Rágyújtottam.

Elszántan és félelemmel vegyes alázattal kinyitottam a lakatot és belöktem az ajtót. A sötétbe vidáman betörő napfényben táncolt a por. Barna csönd lapult a felhalmozott farakás között. A földön tőlem egy méterre ott feküdt az egyik kismacska, oldalára fordulva, laposan, lábai rendben egymásra fektetve, úgy fél méterre attól a másik. Kis testük cirmosán terült el a döngölt földön. Úgy éreztem

18