Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Sembery Gábor: Az angol

magam, mint a ravatalozóban, amikor nagyanyám meghalt. Csak a zene hiányzott, meg a telesírt zsebkendők halk szipogása.

Ünnepélyes mozdulatokkal kimentem és meggyújtottam a farakást. Ekkor beborult. Hatalmas, szürke felhők érkeztek kelet felől, és ólommá színezték a levegőt. Mintha az istenek felbőszültek volna szörnyű előkészületeim miatt. A lapátra felpiszkáltam a gereblyével a közelebbi tetemet, kivittem a tűzhöz, és letettem a kövek elé, majd kihoztam a másikat is. Egy darabig nézegettem a kis hullákat, ahogy némán lapultak a tűz mellett letaposott kemény, szürke földön. Mire gondolhattak apró ösztönükben, mielőtt kikiáltották éhségtől kacatos lelkűket?

Aztán megint lapátra piszkáltam, és egyenként befektettem őket a tűzágyba. Felsistergett, őrjöngött a tűz, amikor belekapott bundájukba. Égett szőr fojtó szaga érzett. A szél elült, és sűrű, fekete füst csapott fel kígyózva a mind mélyülő ég felé. A levegő megtelt elektromossággal. A tűz ropogtatta a macskák csontjait, sercegve itta a testükből csordogáló vért és nedveket. Az istenek mind ott gyülekeztek a kicsiny máglya körül. Én mintha kívülről néztem volna az egészet, bele-belepiszkáltam a tűzbe, ellépkedve a felém kapkodó füsttől, félhangosan ismételgetve a szavakat: Om agne. Om agnaye namah.

A hamvasztás nem tartott tovább egy-két óránál, de én végigvártam, amíg a tűz teljesen fel nem falta a fahasábokat. Sötétszürke hamu maradt. Érezni lehetett, hogy itt nem csak fa égett. Az erdő fátyolosán szédült, és szinte tapinthatóvá vált a teret kitöltő űr. Aztán szétkotortam a hamvakat, leültem a ház elé, rágyújtottam, és néztem a dombon hajlongó fákat.

19