Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Térey János: „A Sátán életemre tör”

Meg amúgy is, mi keresnivalója volna ma ott?

Alma gyalog vágott neki, kapucnit húzva fejére.

Maga körül nem látott mást,

Csupán a szitáló, finom port,

Amely ilyenkor nappal áttetsző párolgásnak hat,

Aztán csillogó fátyolba burkolja az éjjelt.

Először olyan volt, mint valami játszi tüli;

Minden hótámadás úgy kezdődött,

Mint ártatlan és jótékony, szelíd alkotás - Azután csakhamar bedurvult és elszabadult.

A vattagomolyból állandóan kihallatszott A hólapátok ismétlődő csörrenése,

Lapátnyelek falhoz koppanása.

A púpok egyre nőttek, és a zajok Délre, délutánra maradtak abba,

Annak jeléül, hogy föladták az emberek.

Alma, kipislogva a kapucnija alól,

Sokáig nem vett észre járókelőket egyáltalán.

A németvölgyi mackós iskola előtt Kisdiákok gyúrtak a hóból Andersen-figurákat.

A nő érezte, előbb-utóbb mindet lerombolja valaki.

Kevés olyan tárgy van, ami olyan erősen Ébreszti föl a rombolóösztönt,

Mint egy idegen kéz építette hóember látványa,

S ez a megpillantás percében halálra ítélt hóember Valahogy mindig a szomszéd gyermek műve...

Alma fölismerte Labancz Győző kisebbik lányát,

Biankát, ahogy szánkón húzza a barátnőjét.

Biccentettek is egymásnak bizonytalanul,

Mert hisz legalább négy éve, hogy utoljára látták egymást. Ahogy Iván mondaná, hogy kicombosodott ez a lány! Majdnem olyan szép, mint a nővére, Patrícia.

Bianka megállt, átölelte az Ólomkatonát.

Őt választotta, a legkisemmizettebbet

Az amúgy is eléggé amortizált Andersen-hősök közül;

És ez Almának a hószakadásban nagyon is tetszett. Fölpillantva látta, hogy magas talapzatán szemüveges, Mészkő Mackó bácsi mesél a fanatizált gyerekeknek.

Ezek az új szánkók nem hagynak maguk után Sötétlő féknyomot, gondolta még Alma.

Rémlett neki, hogy a kora nyolcvanas években,

Azokon a ritka, csapadékos teleken A szánkóvas az első méterek után

5