Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Kelemen Lajos: Hanyatt fekve tűrni az életet?
leghangsúlyosabb aspektusában, mikor is az egyéniség igazán kitűnik, és magára vall, ott, ahol a lélek a rokonára lel, az alkat atavizmusában találkozik Zalán Tibor Alkonyati leírásával: „Az ég alja előbb / halványpirosan felderengett majd / haragosvörösre tágult lilára a / barna összes árnyalatát átélette / később vele S akkor amikor a legsötétebb / felhőcsík már feketére váltott a hajnalcsillag / is megjelent." Egy sok ideje vesztes habitus, önmagában valóban komoly-delejes, amúgy csüggesztő akkordjait adná itt tovább, térrel, idővel nemigen számolva, a látványba belebékülő, két fájdalmas hang? Ha sejtjük az idő vonta nem egészen határozott vonalat, amely választ s oszt antikvitás és modernség között, nagyjából tisztába jöhetünk vele, mennyire más érzékenységektől és vonzalmaktól nyer sajátos színezetet az emberi kultúra nagy regényének e két entitása. Az antikvitás az élet külső befejezettségét értékelve és a lehetőségek figyelembevételével szemlélődik, ám tagadhatatlan, hogy gondolati, művészi hajlamait illetően végső soron morális alapozású. Ezzel szemben a modernség, még ha moralizál is, sokkal inkább a bűvölet iskolája, a metafizika előtti meghódolás. Fölbátorodottan többoldalú, elégszer bizonyította: mennyire eleven és termő - miközben gyón (amire minden oka megvan), s nem győz bevallani. Pláne amióta, valószínűleg csalódva bár, de megvilágosodott. Tetszik vagy sem: történelmünk, akár legtávolabbi éráit is beleértve: csupa kérdő ránk nézés. A kedély úgyszintén körforgást végez. A korhangulatok ritkán végesek. „Megváltás nélkül lármázik a / fejemben árnyak hada" - kesereg Zalán. S hogyne volna világos előtte, számlált, szerető, érdemes fejek sokaságát hányszor zúgatta már hasonlóan nehéz bánat. Ma sem csak régi korszakok előkelő titka a dandyk föltűnése. Nem csak Osborne néz vissza haraggal. És taksálni is bátorság, hol tart számszerűleg a dekadencia folytatásos inkarnációja? Széthullás, regresszió, jajgatás, váratlan csöndek, kábulat, bomírtság, századszor is szánt- szándékkal bevetett cinizmus: a Holdfénytől vakuló kutya is dekadens. Csakhogy a dekadencia egy merőben egyéni változata. Nem áll meg ott, ahol a spleen lovagjai többnyire önként szokták lefegyverezni magukat. Rendelkezik annyi életbölcsességgel és esztétikai móressel, hogy többet mondjon az idő tudott, untig szajkózott kártevésénél: tetteink, a szívünket megérintő érzelmek, s annyi izgató jelenség, arcok, mozdulatok - ha csak valami emberfeletti szándék és energia nem rögzíti őket az emlékezet univerzumában - tönkremennek és szétporladnak az idő által. És Zalán ellenszere, íme: „Akármihez nyúlok / vers lesz belőle / és én megrettenek tőle / mert a vers egy másik élet". E föltételezés nem egy nihilista költő metamorfózisa, hanem szabadság. Végül is minden azzá lesz, amivé az alkotó kifejleszti a teremtésben - vagy ha esetleges ateizmusának jobban tetszik így: azzá lesz, amivé kitenyészti az esztétikumban. A teremtésnek rendje van és káosza (úgy is mondhatjuk: meghatározásra váró törvényei). És Zalán Tibor a technika fokán, a mesterség eszközeinek szolgálatra fogásában: telített. Tobzódik is; amennyit a verssel mint alakzattal cselekedhet az ember, ő e lehetőségekből igyekszik minél többet elővezetni. Ha úgy érzi, az kell: megköti, fegyelmezi a verset, de bátor terjengősre is engedni. Fölkapja egy költeménye kész sorát, hozzá egy másikat, hogy eljátsszon ezek variációival. Fölényesen eredeti. Nemigen érthető, miért hát állandó hátratekintgetése. A magyar költészettörténet tetemes részét így vagy úgy hozzáveszi saját műveihez - például ismert versgondolatokra, klasszikussá vált költeményekre való célozgatások révén, vagy éppen életek árán létrehozott lírai igazságok kevergetéseivel és olykori csonkításával. Átírás átírást követ. A fogás ismerős: a kész, sokszínű, a tünékenység erőpróbáin túlesett költői múlt, ameny- nyiben átissza a készülőiéiben lévő életművet, minthogy kvalitásuk és mérvük szintén érintkezésbe kerül (magyarán: szavak, mondatok kapcsolódnak össze): megtörténik a szövetkezés. Jó, de mit nyer a kölcsönvevő? Ez az írástrenddé vált s lohadni nem akaró kölcsönvevés ugyanis nemcsak eredetre és fejleményre, küldetésre és szemléletre, nemcsak mesterségszintekre irányuló összevonási kísérletet sejtet, az invenció hiányának gyanúját is felkelti. Becsület dolga kijelenteni, hogy az ember a lelke mélyéig berzenkedik ott keresni a csorbát a csodán, a féket a dinamikán, az anyaghibát a teremtésben, éppen annál a szerzőnél, akivel valaha együtt, sőt egyazon napon élte át, milyen az, ha nem csupán vaktában, hanem valami ünnepszerűség keretében küldetnek át a civilségből ifjú verselők az akkor még szent küszöbön: mától tessék egzisztálni a túlfélen, költőként. De ugyancsak becstelenség volna nem jelezni a kivételes kvalitás felé: a Holdfénytől vakuló kutya lapjain nem a kétségbevonhatatlan talentum 119
