Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Kelemen Lajos: Hanyatt fekve tűrni az életet?
Kelemen Lajos Hanyatt fekve tűrni az életet? Zalán Tibor: Holdfénytől vakuló kutya Nehéz remélni alkonyatban. Ilyenkor vallja meg a szív, mire képes hanyatláskor. Egy hangulatról van szó, amely a vérbeli morózwsistákat, mint a narkotikum, hódítja, de e hangulat ritkán elégszik meg azzal, hogy néma maradjon. így találkozhatni pszeudo-világokkal világok helyett, a magatartás pedig most lép át az esztétikumba. „ilyen sors ez talán még sors se / úton élés mindegy hogy hová" - szögezi le Zalán Tibor. Ameddig nem élnek vissza az elveszettség érzésével, ez is egy lehetőség a kultúrára. Ha már a lét úgyis keserves pangás; szenved, akinek szenvedés a jussa; a döntő az, hogy a szenvedéshez ember vezeti el az embert. A szenvedés tehát, amennyiben tényleges, nem játék. Érdekes azonban, hogy a gyötrelemre ítéltek mindig ugyanoda esnek vissza. Látszólagos kószaságuk jobbára nagyon is szoros mértéket követ; varázsért bolondulva egyre-másra bizonyítják az alkotásban, hogy stilizáló keservüket nemigen vonzza az egyszerűség. Úgy látszik, a sokszínű életre fittyet hányó, örökkön egyforma tapasztalat, vagy a hitehagyottság alján maradt tudás artisztikumra vágyik; líraiságot akar, víziót, fantasztikumot. A törődöttség nagy zenésze, Verlaine mindenesetre élesen tiltakozik: „Egy szép nap alkonya többet ér, mint a legszebb hajnalhasadás!" Rendjén is volna. Illetve hát: igen-igen kár, hogy az emlegetett alkony-gondolat, az omlás kényszerérzete nem is csak kitérő eszme gyanánt, hanem talán a bizonytalanság ismétlődő feltörésével, már- már folytatólagosan kultusszá növekszik az időben. Azaz minduntalan egyfajta lelki restanciaként jelentkezik, kényes és túl egyszerű imádat. Mert olyan nincs, hogy az élet minden szintjén csakis a válság az egyetlen realitás; mintha tényleg sohasem pirkadna. A keserv pedig, ha tényleg élmény gyanánt csimpaszkodik a szívre, és valamiféle ismeret is; amint megtapad, osztódni kezd, nem csoda, ha egykettőre elfutja az embert - és nem csak az egyes embert. „Mint régi moziban elszakadt a film / Már nem érdekli mi jöhetett volna / Háttal a vászonnak fáradtan rágyújt / a jövőt már látta / Most pereg a múlt" - írja az éppen hidegen szemlélődő Zalán Tibor a Kék cserépen téli képekben. Az érzés tehát, amely láthatólag vigyáz magára, hogy ne legyen gyenge, olykor egész korszakok atmoszférájává válik. Innentől fogva, hogy csakugyan az adott kor átlaglevegőjének tűnjön, módszerességet kíván. Ezért meghívja magához a szellemet, s az elemyedvén, hatékonysága híján csupán egy bizonyos meggyőződés mellett érvel; például, hogy az élet ágrólszakadt, és végleg elanyátlanodott. Még a negyedénél sem járunk a Holdfénytől megvakult kutya növő lelki vívódásainak, s micsoda negligálás a Látogató-firka! „Megszólalnék de most már késő / semmivé farag egy nagy végső / Elküldeném asztalomhoz ül / vele legyek tovább egyedül." Az összetartozás kiüresedése és végzete, ez is egyféle alkonyat. S bízvást beleereszkedhet az olvasó: azt, ami itt regresszív, szinte anyagszerűen és az alkotói nagyság nyilvánvaló közreműködésével kapja. A kifejezés, a megjelenítés makulátlan. De véletlen-e a terhes napszak, az alkony újra feltűnő inspirációja. Zalánnál Vergődő szárnnyal zuhan az éj. S a vergődő zuhanásra honnan a visszhang; a már-már nyögésből kiszépülő sóhaj? - Mert bizony az: szép békenyereség. („Hanyatt /fekve tűrtem az életemet" „Én drága Bánatom, légy jó, nyugton maradj ma. / Az Alkonyt hívtad, ím, leszállt, itt van, fogadd: / Setét legét a halk városnak leplül adja, / És békét hint emitt, amott meg gondokat." Baudelaire Áhítata éppen a költés egyik 118
