Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Papp Máté: Porjáték
cselekvővé válhat, éppen akkor jelenik meg életében, költészetében a személyes boldogság lehetőségét nyújtó és beteljesülő szerelem, amelyik ígéri magányának, zárt univerzumának fóloldását (és meg is adja átmenetileg), s a világgal való harmonikus megegyezést." - írja Pécsi Györgyi egyik átfogó tanulmányában. A Forrás 2006-os, decemberi számában publikált Kísérlet a világ rendszerbe foglalására című munkája szintén ezt a feloldhatatlan paradoxont teszi vizsgálat tárgyává (különös tekintettel A láz enciklopédiájának versépítményére, illetve nyelvi Noé Bárkájára), nem feledkezve meg a Szilágyi-féle poétikai paradigmaváltások rendszerezéséről sem. Hiszen az egyes kötetek különbözőképpen viszonyulnak az abszolútumot kereső, teljességre törekvő ember életkísérleteihez. Többek közt ezért is nehéz mérlegre tenni az életmű részleges, kiragadott darabjait. A hatvanas évek elején közölt két kötet (Alom a repülőtéren - 1962, Szerelmek tánca - 1965) szerzője álom és valóság, illetve anyag és eszme között próbálta kiharcolni a közösségben megélt egyéni szabadságot. Az évtized végén keletkezett versek ( Garabonciás, A láz enciklopédiája - 1967, Búcsú a trópusoktól - 1969) a kétely és az igazság ambivalens kapcsolatát, valamint a remény és a rettenet ellentétes érzeteit kívánták közös nevezőre hozni. A metafizikai megismerés határait kitágító átmeneti korszak (Fagyöngy, Sajtóértekezlet - 1971/72) után következett a már említett - a költészet felezőidejét jelölő - kötet, amely a szerelembe vetett hit megtartó erejével szállt szembe a halál kísértéseivel. Időközben számos érték relativizálódott, megannyi létfontosságú kérdés maradt válasz nélkül. Az ebből adódó elévülhetetlen szorongás és egzisztenciális kiúttalanság lírai vetülete az egyre ironikusabb, így távolságtartóbb beszédmód öncélúnak tűnő játékossága, illetve az identitását vesztett költői magatartás utolsó alakváltozata: a múlandóság versbe foglalása. Mert a világ újraköltése, vagyis versben való újjáteremtése nem tudja teljesen kitölteni a (József Attila által először tematizált) világhiányt; Szilágyi szövegei ugyanis úgy szüntetik meg a kívül észlelt egzisztenciális-metafizikai hiátuso- kat, hogy egyre nagyobb űrt képeznek a költészet, illetve a költői lélek táguló/szűkülő magánvalóságán belül. Az életmű első szakaszában a világtükröző művészet produktív eszménye - melyben a költő egyfajta antennaként közvetíti az átesztétizált, vagyis szépségre fordított valóságelemeket - táplálja a költeményeket. A láz enciklopédiájától kezdve azonban egy egészen másféle poétikai attitűd lesz a meghatározó, melyben az úgynevezett képes beszéd már nem elégséges az alkotói világérzékelés autentikus leképezésére, valamiféleképpen mégis lehetőséget nyújt a világban (illetve a megismerés alapjául szolgáló nyelvben, valamint fogalmi rendszerben) való idegenség kifejezésére: „azt hiszem amit akarok / hihetem / hogy belőletek lefordítottam amit érdemes / és csak úgy érdemes ha mindent Is ha nem is akkora mint a valóság de egész az én mindens / égem" - ez a töredékességében is egységes világtágítás azonban korántsem azonos a valóságnak nevezett külső világgal. Talán több, de kevesebb is annál. Több, mert a költészet kisajátított (és valamilyen szinten közösségivé avatott), képzeletbeli világegésze által a költő képes lehet határainak felszámolására, legalábbis megsejtheti a korlátok lebontásának titkát, s eljuthat a bejárhatón túlra. Ugyanakkor kevesebb is, mert ez a bensővé tett túl-világ nem minden esetben alkalmas a tátongó hiányok maradéktalan betöltésére. Szilágyi Domokos valószínűleg saját lelkialkatából, ellentétektől feszülő létmódjából fakadóan volt képtelen arra a - Camus kifejezésével - metafizikai ugrásnak is nevezhető, abszurdnak tűnő lépésre, ami talán elvezethette volna őt a hithez. A művészet megváltó mozzanata mintha kioltódni látszana munkásságában, persze útban a jelenléttől a hiányig (és vissza) „mindig akad valami megtagadhatatlan és eltagadhatatlan, amit a logikai ítélet csak a képzelet segítségével varázsol elviselhetővé." (Sz. D.: A költészet örökletes) Z. Lajtos Nóra ugyancsak a 2006-os lapszámban közölte A „sárga sziromsapka" szomorúsága elnevezésű verselemzését, amely jelképesen éppen erre a megváltatlan mozdulat(lanság)ra utal. Ahogyan azt az aprólékos elemzés is tanúsítja, a Napraforgók valóban emblematikus vers; azt is mond111
