Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Papp Máté: Porjáték

hatnánk, ars poeticus alkotás, melynek képes beszéde a napraforgó beszédes képzeteinek szintetikus láttatásával, sokrétű szimbolikájának szétszóródó, mégis egy metaforikus magból kibomló artikulálásával teremti meg értelmezési tartományát. „Fekszem a földön, engedelmes foglya, / s mint magvető, aki marokba fogja / a szórni való élést - én, ím, / próbálom megmarkolni szétszólt igéim, / hogy ne legyek egyedül, mint a sárga / napraforgó szomorúsága..." Demény Péter ugyanitt megjelent, a szóban forgó költő „magyarságáról" szóló írása az imént hivatkozott tanulmány alcímében (

Szilágyi Domokos privát magányának és a nemzet magányának összefonódása a Napraforgók című versében) tematizált költői közösségtudatot (illetőleg a transzszilvanizmus ideologikus ismérveit) boncolgatja, amely ez esetben nem könnyű feladat. Hiszen Szilágyi szerzői ethosza éppen abban a köztes állapotban (hivatás-tudat-hasadás?) van, amely a képviseleti költészet és a közösséget képviselő költő „kiválása" közt húzódik, s amely egyszersmind összekapcsolható az Igét szétszóló/elfele- dő prófétaszerep alakulásával is. „Mint Krisztus, midőn született, / a nem-sejtett feszületet / bömbölne már mint a csecsemő — / sírok befelé - engem, ő, / a cserbenhagyó, hűtelen I - hisz nem vagyok bűntelen - / eléget - éget szüntelen..." - olvashatjuk a Vádban, melyet nem a vonakodó, önostorozó apostoli lelkűiét vádaskodása, hanem a bűnbánó, Istenhez hanyatló lélek vallomása hitelesít. Bármilyen furcsa, Szilágyi Domokos legfontosabb „szerepjátéka" a jézusi korpusszal való azonosulás-kísérletekben ismerhető fel. Megcáfolhatatlan példája ennek a Felezőidő megannyi evangéliumi ihletésű műve, többek között a címadó vers is. „Éjfél. Éjfelekig / virrasztók, hogy midőn / (mikor?) elérkezik, / elérkezik, ne lepjen álom-/ elérkezik, ébren találjon / a felezőidőm." Ezzel párhuzamosan pedig a korábban eltépett közösségi kötelék is megerősödik: „utolsó vacsora minden étkezésem (...) miért nem nyugtattok meg, hisz ti, / mégis csak ti, ti vagytok én." (Vád).

II. Búcsú a fordulattól

„Feszülő ideggé sodort, / mi átfolyt rajtam, ami volt; / sodortak álmatlansággá vásott, / napi kis megalkuvások; II a kín, hogy tisztának tudjam magam / - mert a jónak nagyobb ára van -, / hogy hű maradjak azokhoz, akik / hűk voltak hozzám, aki leszek." Az idézet az 1997-es év szeptemberében közölt Árverés című, kéziratban (egészen pontosan egy számla hátulján) maradt Szilágyi-műből való, melyet Szabó József adott közre a Forrásban egy személyes kommentár (Szilágyi Domokos égi üzenete) kíséretében. A vers vallomásossága szokatlan élességgel világít rá a szerző életének árnyoldalára, melynek elviselhetetlenné váló sötétségét csak egy pátosz nélküli, távolságtartó poétika tudta valamelyest felderíteni, amely már az első szárnypróbálkozásoktól kezdve, az iróniába oltott igéken keresztül, alakította ki a költő önvédelmi szemléletmódját (de nyilván alkati sajátosság is volt az erre való hajlam). Az irónia nála nem volt más, mint a dolgok színét és visszáját láttató intellektuális játékosság, ami kibontakozó lírájának egyik különleges ismérve, későbbi műveinek pedig nélkülözhetetlen költői kelléke lett. „Én tudom, mint a kisgyerek, / csak az boldog, ki játszhat. / Én sok játékot ismerek, / hisz a valóság elpereg / és megmarad a látszat" - írja József Attila. „Vele küzdöttem, soha mással: / valósággal s nem látomással” - olvashatjuk Szilágyi Domokosnál. Látszat, látomás és valóság - a három kulcsfogalom, melyekkel sokféleképpen el lehet játszani...

„Őrizte az Igét, s az Ige benne a halált. S mint prófétája az örökül kapott szavakat, eljátszotta s kijátszotta születését, sorsát és halálát" - írja Szakács Réka, és ezzel a sommás sorsvázlattal látensen érinti is a Búcsú a trópusoktól lírai alanyának (felnemtámadásig tartó) szenvedéstörténetét, hivatástudatának tékozlóan teremtő megtagadását. „S a tulajdonképpeni vers ez a tagadás, ez az azonosulni nemakarás és nemtudás, ez az anyagtalan alanyi lét. A létező szöveg csak negatív kép, s valami nemlétezve létező versre utal. A költő úgy tesz, mintha verset írna,

112