Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Simoncsics Péter: Emlékezés egy „intézményre”
csodálkozással veszem észre, hogy annak szinte minden fontos pontján fölbukkan Szépe György. Játékos kedve jeleként említem dedikációját „Si-Mon-Cic kollégának", amit Nyelvészeti jegyzetek Arany János „Valami az asszonánczról" című tanulmányáról különnyomatába írt valamikor a 70-es évek elején. Szépe György interpretációjában feltárulnak Arany János tanulmányának a magyar prozódia és verselés alapjai, meglepő „modernsége". (A tanulmány, nem mellesleg, különleges helyet foglal el Szépe oeuvre-jében, mint az újdonság és hagyomány közti „hídverés" klasszikus példája, és egyszersmind jele annak, hogy a genius loci, a „körösi szellem", amelynek a „tanár" Arany János nemzedékeken keresztül ható képviselője volt, máig él. Itt említem meg, hogy édesapjának köszönhetően, akinek Arany János volt az osztályfőnöke, Mészöly Gedeon (1880-1960) is ennek az Arannyal dúsított „körösi szellemnek" a képviselője.) Még ennek előtte, 1968-ban ő elnökölt a Formateremtő elvek a költői alkotásban című konferencián a Ménesi úti Eötvös-Collegiumban, amikor tanárom, Hankiss Elemér meghívottjaként „eldadogtam" első nyilvános előadásomat Babits Ősz és tavasz között című versének szintaktikai párhuzamosságairól. Mint azóta is sokszor, időzavarba kerültem, s az elnöklő Szépe György úgy próbált rajtam tapintatosan segíteni, hogy az asztalon elhelyezett cédulaoszlopra fölírta a perceket, s fölülről véve el a cédulákat mutatta nekem a vészesen fogyó időt: 3 perc, 2 perc, 1 perc... Az idővel való harcom egyre reménytelenebbé vált, természetesen nem tudtam befejezni tervezett eszmefuttatásomat, de ma is mosolyogva gondolok vissza a „végkifejletre", úgy is mint Szépe György agyafúrtan játékos elméjének példájára: 0 perc. És ezzel a „visszaszámolással" indult el tudományos pályám! (Most döbbenek rá, hogy 2000-ben, pályám vége felé is ő áll mint habilitáló professzorom.) 1977-ben, a Magyar Nyelvészek III. Nemzetközi Kongresszusán Nyíregyházán is ő elnökölt, amikor előadtam Karácsony Sándor és Lotz János 30-as években írott magyar nyelvtanairól. Előadásom, mint kilenc évvel korábbi debütálásom is, kiérleletlen volt, amit magam is éreztem. Szépe György azzal sietett segítségemre, hogy elnöki hozzászólásával hitelesítette témaválasztásomat: „Azt hiszem, én vagyok itt az egyetlen, aki Karácsony Sándornak is meg Lotz Jánosnak is tanítványa voltam." Ennek az előadásnak a gondolati csírájából írtam habilitációs dolgozatomat Magyar nyelvtan - egyetemes nyelvtudomány címmel, s nyújtottam be a Pécsi Tudományegyetem Nyelvtudományi Intézetének, amelynek emeritus professzora ki más is lehetett volna, mint Szépe György. Többször kértem ajánlását különböző pályázatokhoz, amit ő mindig készségesen megadott. Volt úgy, hogy támogatása sikert hozott, volt úgy, hogy nem - de segítőkészségét, támogatását mindig érezhettem. És amikor úgy fordult sorsom, hogy támogatott akadémiai munkahelyem megszűnt (mert - egyenesen személyemre szabottan - megszüntették) az ELTE-n, ő volt az, aki - tudva kiszolgáltatott helyzetemről - kérés nélkül sietett a segítségemre azzal, hogy beajánlott a Péntek János vezette Kolozsvári Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékre vendégtanárnak, s ezzel nemcsak attól mentett meg, hogy aktív életem utolsó öt évét munkanélküliként kelljen végeznem, hanem lehetőséget adott rá, hogy új kihívásokra válaszolva és új barátokra lelve intenzív munkát végezhessek, s mondjak búcsút a munkaerőpiac akadémiai életet is ostromló háborgó tengerének. Ez az öt év volt - Szépe Györgynek köszönhetően - életem talán legeredményesebb korszaka. Személyiségének uralkodó jegye a szabadság és függetlenség volt - függetlenség a dogmáktól, szabadság a választásban, szabadulás a körülmények rabságától. A 60-as években az elsők között volt, aki elsajátította és propagálta az akkor nagyon modem generatív-transzformációs nyelvészetet. Nincs „chomskysabb" írás a kor nyelvészetében, mint Szépe György Általános Nyelvészeti Tanulmányok VI. kötetében megjelent 105
