Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Fontos korszak, felnőtté tett

— A középiskolai éveket is meghatározza három alaptényező. A városban laksz-e, kollégista vagy-e, és a kategóriák alján: bejáró vagy-e. A bejáró nem tartozik senkihez és semmihez. Ráadásul esélye sincs a szülőktől való elszakadásra, mert nappal felelősséggel tartozó gimnazista, délután gyerek, aki kötelezően, ha morogva is, de elvégzi a kiszabott feladatokat, ami egy falusi családban megkerülhetetlen, a gyerek a család szerves alkotóeleme, épp úgy napi rutinokkal, mint az apa és az anya.- Debrecenben, a Tóth Árpád Gimnázium biológia-kémia tagozatában tanulok. Az első évben kollégistaként, ahol keserves tapasztalatokra teszek szert, s nem is érzem otthonosan magamat. Nem nőttem fel eléggé ahhoz, hogy rigid körülmények között tengjek-lengjek, s a megőrzés, amelyet az intézmény tud biztosítani, számomra kevésnek bizonyult. Én nem a kortársi befolyásokra voltam abban a korban nyitott, hanem a felnőttekére. Bejárni a városba nem akartam, sajnáltam rá az időt. Albérletbe kerültem, magam szerveztem a napjaimat, s a hétvégekre utazok haza. Az osztálytársaim - ellentétben a kollégista társasággal - csupa vezető értelmiségi családból kerültek ki, régtől ismerték egymást. No, az is hasznos tanulságokkal szolgált. Tudtak latinul, színházba jártak, koncerteken és filmeken nevelkedtek fel, és szabad volt klubokba, bulikba járni. Könnyebben, főként lazábban vették az akadályokat. Mindenek ellenére olyan dolgokban volt részem - ifivezetés, önképzőkörök, túrák, az első bulgáriai nyaralás, Diószegi Füvészkertje, néhány pompás személyiségű és tudású tanár, szerelmek, barátságok, szimatolgatás a bábművészet irányába -, amelyekért hálás vagyok. És itt riasztódom el a sporttól, a képzőművészettől és a matematikától, hogy azokhoz majd felnőttkoromban találjak, a kelleténél későbben, vissza. Az élettudományi és az irodalmi alapokat itt szereztem meg, és azt az igényt, hogy részesülhessek a többes műveltségben.

— Ne ugorjunk ekkorát, lépjünk vissza egyet, a faluba. Az ötvenes-hatvanas évek mára felfoghatatlan szegénységére. Itt bukik a szelektív emlékezet legnagyobbat, hogy olvasva Borbély Szilárd Nincstelenek/eif, időről időre azt kell mondanom, igaza van, igazat ír-a nyomorról. Az emlékezet törölte, meghagyta a nagy zabálásokat. Amiatt kérdezem éppen tőled, mert azt mondod, a faludban egy-két cigány család élt, ami vastagon belefér. De miért? Egy falu akár tíz családot is képes volt eltartani feladattal, fémmunkával, buditakarítással, zenéléssel. Monostorpályi a szokásosnál is szegényebb ebben a korban ?- Monostorpályi, bár az Árpád-ház korában alapított falu, többször is elnéptelenedett, s a vissza-visszatérő benépesedésének következménye egy évszázadokon áthúzódó igénye a homogenitásra. A falum, ahogyan én tapasztaltam, elutasító volt és maradt minden kisebbséggel, mássággal, alternatívával szemben. Élt a faluban néhány zsidó család, nem volt különb a sorsuk, mint amely az áldott emlékű Borbély Szilárd Nincstelenekjében irodalmi szöveggé vált. A cigányok a szomszéd település peremén, telepen éltek, a vonatról láthattam keleties életüket, s némelykor, ha a ház körül segítettek. Anyám kedvelte őket, néha volt cigány tanítványa is, s nekem például az egyik hozzánk járó cigány asszony lánya tejtestvérem, azaz, volt idő, amikor az általam meghagyott anyatej táplálta őt. A falu nagyon szegény, és a szegénység, legyen az anyagi vagy szellemi, a gyűlölködés melegágya. A faluban nem szerették az értelmiségieket, a közhivatalnokokat, az idegeneket, a nemzetiségieket, tulajdonképpen a mi tótságunk is olykor-olykor megkapta az ovátyolós- evátyolós jelzőt (gazdálkodó nagyszüleim egymás között s a rokonságban többnyire tótul beszéltek, Medgyesegyháza amúgy is módosabb település, mint Monostorpályi), de nem szerette a módosabbakat sem, s főként nem azokat, akik kitelepedtek belőle. A falu amúgy nem a szegénységét szégyellte, csak nem tett mást, mint amire kizárólagosan módja nyílt, minden váratlan zajra felacsarkodott. így kondicionálódott. Nekem

40