Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Hász Róbert: Mire a bárdok megérkeznek
szelet kenyérre, amikor valaki felkiált a fák között. A hangos szóra felszedelőzkö- dünk, és mindannyian a keskeny ösvényhez vonulunk, amely a sivatag irányából a dombokon át a városhoz vezet. Sorfalat állunk kétoldalt az út mentén. A megkönnyebbülés sóhaja, mint amikor a déli szél fától fáig végigfut a lombok közt, eljut hozzánk. Egyetlen lovas jön. Ezt suttogja szájról szájra a sóhaj. És ekkor a kanyargó ösvényen felbukkan Rámául fia, Haleb. Két üres lovat vezet maga után, a századosét és a málhásat. Külseje megviselt, ruháját, szakál- lát belepte a homok, ajka cserepes a sivatagi hőségtől. Arcán horzsolás, karján egyszerű, fehér kötés, amin átüt egy hal vány rózsaszín folt. Alig tartja magát a nyeregben. Amikor hozzám ér, megállítja a lovát. Megtámaszkodik a nyeregkápában, tekintetünk összeakad. Hangja elhaló, úgy kell kipréselnie kiszáradt torkából:- Ott hagytam, ahol az előzőt. Ez most harcolni is tudott. Köszönetét akarok neki mondani, de csak egy bólintásra futja. Végül ezt válaszolom:- Nem szerette a verseket. A pikniknek a ligetben vége szakad, az emberek összecsomagolnak. Miközben visszafelé ballagunk, Majra megjegyzi:- Előbb-utóbb a tieid is rájönnek, hogy a sivatagon túl nincs semmi.- Előbb-utóbb mi sem leszünk, hogy ez aggasszon bennünket. A következő napokban nem találom a helyemet. Mehetnékem van, mintha újra erő költözött volna végtagjaimba. A lábaim sem fájnak annyira, hívnak a hegyek, talán az a sorsom nekem is, mint a Birodalom Uralkodójának, életem alkonyán szükségem van még egy utolsó hőstettre. Titokban felkészülök az útra. A palota fegyvertárában, a hebehurgyán behányt holmik között előkeresem az íjaimat. Leporolom őket. Először a nagyobbikat veszem kézbe, nem kis erőfeszítésembe kerül, mire felajzom. Vesszőt helyezek a húrra, de felsülök, megfeszíteni nem sikerül. Túl gyenge már hozzá a karom. Kezembe veszem a kisebbiket, felajzom, megfeszítem, elengedem, a nyílvessző surrogva csapódik a gerendába. Ezzel még elbírok. A tegezt megtöltöm különböző hegyű vesszőkkel, lőhetek madarat, kecskét, nyulat; keresek egy könnyű dárdát, fejszét, késeket. Mindezt egy halomba hordom, közel az ajtóhoz. Éjszaka, mikor a szolganép alszik, egy üres iszákkal a hónom alatt kiosonok a konyhába. Amit találok, begyűjtőm, kenyeret, sajtot, füstölt húst, néhány napra elegendő élelmet pakolok be magamnak. Arra az időre, amíg el nem érem a hegyeket. Ott majd elejtem a magam táplálékát, ahogyan régen tettem. S majd gyújtok tüzet, ami mellett melegszem. Már a gondolatától felvidulok. Szinte hallom a száraz ágak roppanását a parázsban, orromban érzem az égő gyanta illatát. Mire a bárdok megérkeznek, újra itthon leszek. S lesz miről mesélnem nekik. Eltervezem, hogy a következő nap hajnalán indulok. A lovásznak titokban megparancsolom, készítsen elő két lovat, egyet felnyergelve, mellé egy másikat a málhának. Hajnalban kilopózom a palotából. A lovakat ott találom az istálló előtt. Én is készen állok. Kényelmes itthoni ruhámat lecseréltem a kemény, szívós vadászgúnyámra. Fölcsatoltam bőr lábszárvédőmet, magamra terítettem 33
