Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Hász Róbert: Mire a bárdok megérkeznek

A türelem napjai következnek. Ahogy a száraz évszak végén az eget kutatjuk kóbor felhők után, úgy fürkésszük a sivatagot a lovasra várva. Az olajfaligeteken és dombokon túl, alig százlépésnyi szikkadt szavanna után kezdődik a sárga, végeláthatatlan homokvilág. A szélső dombokról, az olajfák hús árnyékából is messzire el lehet látni a pusztaságban. Az ember beleborzong a gondolatba, miközben a gránátalma vörös, lédús magvaival csillapítja szomját a susogó lombok alatt, hogy milyen lenne elveszni abban a délibábos, izzó kietlenségben.

A sivatag megállíthatatlanul nyomul előre, évről évre majdnem egy lábnyit ragad el az ember világából. Annak idején, mikor a környékbeli falvak öntözőrendszerét terveztem, egy vascölöpöt vertem le a szavanna akkori szélére, s minden év tavaszán kimentem megmérni, mennyivel jött közelebb a homok. A cölöpnek már több éve nyoma veszett, a folyton változó, lassú hullámok módjára sodródó dűnék maguk alá temették. Nem telik bele egy emberöltő, és a fenyegető homok itt fog hullámzani a dombok lábánál.

Már nem csak én járok az olajfák ligetébe hűsölni, a fél város kivonul délutánonként a családjával a dombok közé, zsivajgó gyereklárma tölti be a környéket. Mintha pusztán a természet iránti vágy hajtaná ki az embereket. A fűben szétterített pokrócok tarkállanak, fonott karkosarakból zsemlék, sajtok kerülnek elő, vékony nyakú borosüvegek emelgetik apró fejüket a heverésző testek fölé. Férfiak kártyáznak, sakkoznak, nők kötögetnek, horgolnak, vagy csak illedelmesen maguk alá húzott lábakkal tereferélnek olyasmikről, amikről a nők tereferélni szoktak. Valaki mindig áll a dombon, amelyről a sivatagra látni.

Ha éppen nem a ligetekben múlatom az időmet, visszavonulok dolgozószobámba, előveszem a bárdok énekeit, és minden fogalmazókészségemet összeszedve fordítgatom a verseket hazám nyelvére. A feladat nehéz, mert bár az ihlet forrásai ugyanazok, szerelem, bánat, öröm és veszteség - hisz' mi másról szólhatnának az ember énekei a földön? -, anyanyelvem szavait túl gyengéknek, tartalmukat túl hígnak találom ahhoz, hogy általuk hűen visszaadhassam a helyi költők lírájának gazdagságát. Tisztában lévén munkám hiábavalóságával, immár nem hazám leendő olvasóinak érdekében kínlódom, erőlködöm a szavak dzsungelében, holmi megszállott felfedező módjára küzdve magamat előre a metaforák és hasonlatok liánerdejében, hanem hogy minél több rétegét fedezhessem fel a verseknek, melyek minden újraolvasás, szó- és képelemzés során újabbnál újabb tereket, rejtett értelmeket tárnak fel előttem.

Egyik délután, belefáradva a szavakkal való viaskodásba, felkeresném Ramault, gondolván, szüksége van baráti szóra. De Rámául nem kíván beszélgetni velem. A fogadó előtt söpröget, messziről meglátja, hogy közeledem, üdvözlésképpen int egyet, aztán hátat fordít, söpröget tovább. Elfogadom a jelzést, másfelé veszem az irányt. A sors engem nem ajándékozott meg gyermekkel, így csupán sejteni vélem, milyen mély lehet a benne tátongó félelem kútja.

Éjszakánként Majra lop melegséget a szívembe. Egyszerre önző és nagylelkű, mint aki végre hozzájutott jogos örökségéhez, csak még nem tudja, mihez kezdjen az ölébe hullott vagyonnal.

Aztán a hatodik vagy a hetedik napon bekövetkezik, amire várunk. Én is ott vagyok a ligetekben, heverészek a fűben, Majra éppen szamócalekvárt ken egy