Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Sigmond István: A dallam

- Kizárt dolog.- Semmi sem kizárt, ha én így akarom.- Figyeljen ide, uram - váltott hangot a hölgyike -, jobb lenne, ha azonnal eltakarodna a közelemből, velem nem lehet erőszakoskodni, ordítok, rendőrt hívok, s ha semmi sem használ, megverem magát, olyan kicsi szelíd szűzikének látszom, akivel bármikor ki lehet kezdeni, hát, tudja meg az úr, hogy feketeöves városi karatebajnok voltam az idén. - Elengedte a kezében tartott falevelet, és akkorát csapott ököllel az arcomba, hogy orromon, számon eleredt a vér. - Na, mi van? Kell magának ilyen szerető?

Úgy éreztem, hogy azonos lettem a semmivel, ilyennek tekinthető ennek a megvadult lány kezéből kiesett falevél is, csakhogy az csendes belenyugvással várja az elmúlást, vagy ha gondolkodni tudna, biztosan abban reménykedne, hogy valaki megint kézbe veszi és megsimogatja az erezetét, hiszen ő is élőlény, Isten teremtménye, csakhogy mi, emberek soha nem gondolunk erre, még harmadrangú élőlényekként sem tartjuk számon őket, s miközben véres pofával filozofálgatok, a kíméletlen rúgásoktól leestem a pad mellé a földre. Úgy éreztem, hogy megszűnők végleg, mintha egy darab vasat ültettek volna a jobb lábába, amit a jelekből ítélve, amilyen élvezettel rúgott, szünet nélkül és egyforma időközökben, olyannak lehetett tekinteni, aki vállalta a bíró, a hóhér és a majdani sírásó szerepkörét. Én nem láttam még embert, aki állandóan egy koporsót cipelt volna a hóna alatt, merthogy sosem lehet tudni, mikor lesz valakinek szüksége rá. De most az volt az érzésem, hogy ez a hóhérlelkű lánynak született élőlény vasba öltöztetett lába nemsokára cipőstől együtt fog belesüllyedni a testembe, s mintha láttam volna egy koporsót is, ahogy a kezében tartva várja, hogy szerepet adjon neki. Rúgásai már elképzelhetetlen fájdalmat okoztak, alig tudtam lélegzetet venni, ellenkezni sem tudtam, hogy segítségért kiáltsak, erre sem volt erőm. Szerencsémre már tízen vagy húszán körülvettek, ritkán lehet látni ilyen jelenetet, megjelent egy mentőkocsi is, annyit még éreztem, hogy feltesznek egy hordágyra, s mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet, láttam, ahogy egy rendőr betuszkolja egy kocsiba ezt a szűzikének látszó, „apáca is lehetett volna" kinézésű, tévedésből embernek teremtett vadmacskát, akinek már húszéves korára valószínűleg koromfeketére színeződhetett a valamikor hófehéren kapott lelke.

Több műtét után hónapok teltek el, amíg a bordáimat helyrehozták. Sajnáltam nagyon, de legközelebb a temetőben találkoztam ezzel a vérszomjas karatebajnokkal, sajnos ő egy koporsóban feküdt, én meg egy mankóval álltam a sírja mellett, úgy éreztem, hogy jelen kell hogy legyek a temetésén. Megtudtam, hogy bármilyen bosszúállónak teremtette az istene, nem tudta elviselni, hogy valakinek - mérkőzésen kívül - ekkora fájdalmat okozzon, s a börtönben a hatodik hónap végén öngyilkosságot követett el. Végigálltam a szertartást, természetesen, s noha már mindenki elment, nem tudtam otthagyni a sírhantját, tovább imádkoztam térdre omolva, a mankót magam mellett tartva, kértem Isten bocsánatát, hiszen most nem ő vette el az életét, ezúttal az én hibámból szűnt meg egy fiatal lány földi léte, bűnösnek éreztem magam nagyon.

Azt hittem, hogy tényleg egyedül maradtam, de néhány perc múlva körbevettek sokan, talán az eltemetett karatebajnok apja is köztük volt, feltéptek a

10