Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Sigmond István: A dallam

sírhant mellől, és egy kripta mögé hurcoltak, aztán megkezdődött a haddelhadd. Nem tudom, hányán lehettek, de megvertek nagyon. Amit attól a lánytól kaptam annak idején, az simogatásnak számított, gyakorlatilag már-már halálra vertek, rugdostak, egyikük egy kődarabot vert mindegyre a fejemhez, egy másik egy vastag léccel sújtott a mellemre nagyon sokszor egymás után, az egyik fülemet félig-meddig leszakították, folyt belőlem a vér, a fejem betörve, végem volt. Talán a lány apjának a hangját hallottam, halk foszlányként suhant el a fülem mellett:- Hagyjuk abba - mondta -, mindjárt belehal a szerencsétlen. Késő volt. Belehaltam. A mentők vittek el ugyan, de a hullaházba, nem a kór­házak egyikébe. Rendőr természetesen nem jár a temetőbe ilyenkor, gyilkosaim egyelőre megúszták a mentőorvos rosszalló tekintetével és egy feddő mondattal:- Én még nem láttam gyászolókat, akik ahelyett, hogy imádkoznának, gyilkol­ni jönnek ki a temetőbe. Ne mozduljanak, már szóltam a rendőrségnek. Én magam már nem tudtam követni a fejleményeket, jelenleg egy koporsó­ban fekszem, hogy miért adott Isten halálomban is képességet a gondolkodásra, elképzelni sem tudom, abban viszont biztos vagyok, hogy amikor már haldo­koltam a mögött a kripta mögött, az volt a legfontosabb gondolatom, hogy nőt többet soha nem akarok látni, ha visszaszületnék, legyek homoszexuális, zoofil vagy pederaszta, de a legjobb lenne nem is embernek születni, lehetnék egy olyan falevél, amit a pádon ülő lány kezében láttam, vagy egyetlenegy szó, amely elhagyta a lány ajakát, vállalnám annak az egy centiméternyi műanyagnak a létét, amely a jobb kezem hüvelyk- és mutatóujja közé került, amikor átkaroltam a vállát, és jaj, milyen a férfiember, még most is, halálomban is csak rá gondolok. Isten, Te teremtettél ilyennek, holtomban is ilyen maradtam, s ha úgy döntenél, hogy embernek teremtesz megint, ilyen leszek és maradok újra. Úgy látszik, ahogy a férfilelkek visszakerülnek Hozzád, hollófeketén természetesen, rájuk tapad valamilyen kanmocsok, amit Te sem tudsz lekaparni róluk semmiképpen. Ezek a lelkek a mennyei kukákba kerülnek végleg, más emberi testet adni nekik többet soha nem lehet. Mindörökké?! Csokorra kötném Isten égre festett szivárványát, s azt a piros-fehér-zöld égi virágcsokrot átnyújtanám neked, egy Miatyánk masnival átkarolva. Nincs földi ember, aki ennél többet tudna felajánlani szerelmének, légy az enyém mind­örökre, kedvesem, mert az a szivárvány előbb-utóbb a lelkedbe suhan, s annak a közepén ott leszek veled minduntalan. Ne mondj nemet, Isten akaratát hoztam el neked, nem vagyok sem ködfolt, egy alig hallható hangfoszlányhoz sincs semmi közöm, felhőket is csak messziről lát­tam, oly jelentéktelenek, hogy szinte nem is nézem őket soha, és egyike vagyok a csillagoknak az égen, akit az Úr neked adott véglegesen, hogy bevilágítsa a földet közelről is, hogy a földi ember is kapjon a közvetlen közeléből a Mennyei Atya fényéből egy sugárnyit. Ő kívülről próbálja megtartani hófehéren minél hosszabb ideig a lelkünket, engem meg a lelked közepében helyezett el, s a csokorra kötött égi szivárványt ott tartom neked isteni fényforrásként mindörökre. 11

Next

/
Thumbnails
Contents