Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Sigmond István: A dallam

mosolyognak a gyermekek, s ez a többszörösen megnövekedett gyermekmosoly olyannak tekinthető, mintha egy hatalmas ima ölelné körül a Földet, s erre most igen nagy szükségünk volna, s akkor el fog jönni az a pillanat, amikor mindany- nyian meghalljuk azt az egyetlenegy hangjegyet, azt a DALLAMOT, amelyet értünk és belőlünk hoztál létre, amikor megteremtetted a Világmindenséget.

Még van esély?

Halottkémet temetnek, derül a temető. Még az ekcémákból kikandikáló bacilu- sok is mosolyra fakadnának, ha ezek a pirinyó szörnyek képesek volnának ilyen vagy ilyenekre hasonlító teljesítményre, ez meghaladná azt a fantazmagórikus elképzelést is, amikor rájössz arra, hogy a lelkednek van térfogata, színe és illata, bizonyítani, persze nem tudnád ezt az őrületet soha, és azt is hiszed és hirdeted, hogy tömjénfüstben törpévé zsugorodik a gondolat, a hit elszáll, a maszk megmarad: mámor, kábulat. Tesszük magunkat, hogy hiszünk a reinkarnációban, közben álmunkban és holtunkban is rikácsoljuk a divatos jelszavakat, arcunkra végzetszerűen rátapadt az alázat, az az előbb említett maszk eltávolíthatatlanul ránk tapadt, persze, vannak világos pillanataink is, amikor rájövünk, hogy mindezekből, amiket eddig felsoroltunk, semmi, de semmi sem igaz. Az viszont igaz, s talán még bizonyítani is lehetne, hogy a sors kénytelen egyfolytában derülni rajtunk, mihaszna élőkön, akik az agyrém-teóriákban elöl jártunk mindig s mindenütt, de a lelkünk mélyén ottmaradt a figyelmeztetés, hogy a holtakat ne bántsuk soha, sem szóval, sem gondolatban, álmunkban s holtunkban sem, hiszen nekik köszönhetjük, hogy vagyunk, s talán még leszünk is valamennyi ideig, így, az agyunkban tülekedő tévelygések tömegével, amelyek képtelenek előbbre vinni a világot, inkább megtorpanásra késztetik, néha meg vissza is fordítják a fejlődés menetét. És azok a maszkok, Uram, már nem csak a testünk s a szellemünk roskadozik alatta, az egész énünk egy hatalmas maszkká változott, hasonlatosak lettünk Prométheuszhoz, csakhogy mekkora különbség, noha azt a hatalmas sziklát a hátán most is kénytelen elviselni, de egy szent cél elérése miatt lakói érte, mi viszont, ocsmány földlakók, nemsokára egy hatalmas maszkká változunk, egyelőre csak mutogatjuk a maszkjainkat az utcasarkokon, kis- és nagyvárosokban egyaránt, mint holmi kivénhedt, hatodrangú prostituáltak, és még azt is elvárjuk, hogy néha tapssal fogadjanak a nálunk csököttebb lelkületűek és agyúak, ha egyáltalán vannak ilyenek, nemhiába mondod, Atyám, hiszen néha vannak olyan szerencsés pillanataink, amikor sugallataid a józanságra való ösztökélés bimbajait ültetik belénk, hogy próbáljunk megkapaszkodni abba az aprócska fehér foltocskába, amely hófehéren kapott lelkünk egyik csücskében még mindig ad valamelyes értelmet emberi életünknek, de mi rendszerint nem tudunk vagy nem akarunk hallgatni Rád, mi az év kezdetén vagy a végén, vagy bármikor az év folyamán inkább azzal foglalkozunk, hogy már nem is a végleg eltávozott szeretteinket gyászoljuk, hanem önmagunkat próbáljuk vigasztalni a majdnem teljesen elrontott földi életünkért, s ezért Tőled próbálunk bocsánatot kérni, csakhogy ezt helyrehozni már nem lehet. Mit tehetnénk, Uram? Itt most már csak Te tudnál tenni értünk valamit, szégyellünk javaslatokat tenni Neked, hiszen Hozzád

7