Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Sigmond István: A dallam

Ez a DALLAM ugyanis mi magunk vagyunk immár hétmilliárdan, mindegyikünk egy-egy hangjegy ebben a DALLAMBAN, s hogy a földlakók többsége nem hallja önmagát s néma társait, ez immár egy természetes jelenségnek tekinthető, mert annyira el vagyunk foglalva önmagunkkal, a gőg, a bármilyen fajta siker elérése, a másokon való uralkodás vágya, a rosszindulat szüntelen megnyilvánulása embertársainkkal szemben képes közömbösíteni saját, pozitív előjelű, szellemi, lelki, fizikai énünket kezdetben igencsak meghatározó mibenlétét, most már odáig jutottunk, hogy az előbb felsoroltak birtokba vették pórusainkat is, s akkor az Úr mit tehetne egyebet, ránk zúdítja azokat az elviselhetetlen hanghegyeket, hogy megpróbáljon észhez téríteni mindannyiunkat, amíg egyszer mi is meg fogjuk tudni hallani önmagunkat. S tenni fogja ezt mindaddig, amíg a börtönök üresek lesznek, amíg az akasztófák alatt s a vesztőhelyeken nem fognak sorba állni embertársaink, hogy sorban kivégezzék őket, amíg nem semmisítik meg az összes fegyvereket, és nem gyártanak újakat helyettük, a fehér fegyvereknek nevezetteket is beleértve.

S miközben írom ezeket a sorokat, be kell vallanom ismét és megint, hogy én magam semmiben sem hiszek, viszont számtalanszor elmondtam, leírtam és hirdetem, hogy szent meggyőződésem szerint hinni kell, amit én csak a hit árnyékának vélek, de ezzel már meg lehet élni. Nemrég elmondtam ezt egy egyszerű asszonynak, aki rámpirított, hogy tévedek, mert ez már a hit maga. És menjek el egy héten legalább egyszer a templomba, mert nekem már van kihez imádkozni. Higgyek neki, higgyem, hogy nélkülem úgy tűnne, hogy üres az a templom vasárnaponként? Nem tudom.

Visszatérve azokhoz a kezdetben sejtelmeseknek tűnő hanghatásokhoz, amelyekről ennek az írásnak az elején szót ejtettem, arról is beszélnem kell, hogy ezek néha csendesek és megnyugtatóak voltak, mintha Isten ajándékként küldte volna le nekünk a földre. De mi történhetett ilyenkor? Isten megláthatott egy jelenetet, amikor egy kútba esett hároméves gyermeket húsz ember próbál megmenteni, körülástak vagy tíz négyzetméternyi területet a kút körül, és megmentették a gyermek életét, amott pedig békét kötöttek a háborúzó felek, s legalább tizenöt kutyamenhelyet létesítettek az elmúlt héten a világ különböző tájain egy-egy kisváros közelében, ahol rendszeresen kezelik a kóbor ebeket, enni-inni adnak nekik és orvosi ellátásban is részesülnek, kegyelemben részesítettek egy csomó elítéltet különféle ünnepek alkalmával, és az imák, igen, az imák, mintha mostanában sokkal több ima érkezne a mennybe.

Mindent köszönünk Neked, Uram, s mégis azt mondjuk, hogy vedd el tőlünk azt a DALLAMOT, nem érdemeljük meg, hidd el nekem.

Tudjuk, hogy rengeteg tanáccsal látnak el Téged, de ezek összességükben annyit sem érnek a Te tudásodhoz képest, mint egy pirinyó göröngy súlya az egész föld súlyához viszonyítva, mi magunk is odáig merészkedünk, lásd, hogy még most sem tudjuk abbahagyni, de hát a jóindulat vezérel bennünket is, amikor megint csak arra ösztökélünk, hogy teremtsd újra a Világmindenséget, másodszor biztosan jobban sikerül, és adj nekünk két hófehér lelket, Uram, hogy legalább az egyiket biztosan meg tudjuk őrizni sértetlenül, és még valami, Uram, legyen ezután száz Nap az égen, mert a mindenfelől jövő napsugarakban többet

6